Margit Kaffka by Olfa Máté

Kaffka Margit – Hangyaboly

Közzétette:

 

 

(részlet)

16.

Május – boldog hó –, tavasz teljessége! Érett, nagy szerelmet, büntetlent, nyilvánosat, boldogat példázó. Tiszta és ifjú mátkapárok hava; Mária hava és a kinyílott virágoké; Mária hava, a dicsőséges, örökös Menyasszonyé, Isten szép jegyeséé. Ó, Mária – boldogságos Szűz Mária!

A kedves, szép kis templom főoltárán ott a Szűz képe, a mosolygó, telt, édes Asszonyé – murillói derűben áll felhők és rózsák között; angyalfejecskék kacagnak, rózsák piroslanak a felhőfüggöny kedves rejtekeiből; kandi angyalok vagy ámorok tán; pufók pogány puttócskák. A Szűz sugárzó feje körül csillagkoszorú; szép, erős lábai alatt a telihold sarlója, úgy lebeg rajta, és nyugodt győzelemben tapos a Kígyó fején… Persephoné, ki tavaszkor diadalt arat a Sötétségen. – A bezárt, sínylő és titkos, Margit Kaffka: Anthilltéli érzéseken is… Ó, drága, értett misztérium; ó átlátszó, gyenge fátyol; ó, ifjúság!

Jó a templom padjain ülni kedves tavaszi zsibbadásban, hosszú délutáni órákon – tömjénfüstben és virágillatban – hallani a szószékről újra meg újra a drága, naiv, örök legendát; aztán karban együtt, halk zümmögéssel, lüktető ritmusban és felváltva ilyeneket mondani: „Te Aranyház! Te frigynek szent Szekrénye! Mennyek Kapuja! Ó, elefántcsontból való Torony! Titkos értelmű Rózsa!…”

Világiak is, a város szépasszonyai, sőt szerelmes ifjai is ismerték, szerették, látogatták e virágos, muzsikás szép-szép tavaszi ájtatosságot; e Mária-litániákat a zárdatemplomban. S a bennlakók néha, kivonuláskor idegen úri ruhás férfiakat láthattak mosolyogva, levett kalappal álldogálni a csarnokban. És egy szép vasárnapon a nyitott kapu világos terében egyszer csak felrévlett nekik egy összefogódzott, csinos fiatal pár. Virágos, világos kalapka volt a menyasszonyon, szép fehér ruhácska; eleven kis arcán még néhány pattanás; barna, meleg szemei elmélyedve és álmodóan bámultak bele a zárdafolyosó sötétjébe. Mikor Király Erzsi lépett ki, huncutul rámosolygott, és meglökte a férfi karját, hogy figyelmeztesse. A fiatalember levette kalapját, és tisztes, hálás mosollyal odaköszönt vigyázva az idegen leánynak – jó szellemüknek.

Si-étni! Was fir réndetlenség! – kiabált az Öreg az első pároknál.

Láttátok Helént? Helént, Helént, Gross Helénkét! – szállt és lihegett a suttogás a bennlakók soraiban.

Still sein! Unverschämtheit!* – üvöltött Kunigund félelmes hangon, és felborította mérgében az uzsonnához való kenyereskosarat. Másnap és harmadnap és azután is az ájtatosságon mindig ott volt az ifjú mátkapár; innét a templomból nem űzhette ki senki őket. „Lám csak, visszahúzza a szíve ide mégis!” – mondogatták néha azok a sororok, kik különösebben szerették és tisztelték Helén nagynénjét, a nemrég boldogult Főasszonyt. „Mennyire hasonlít rá, a szeme, ugye?” És Helénke néha elmenőben félénken odaköszönt nekik: „Gelobt sei…!” Visszafeleltek; erre vétek is volna nem felelni.

Egy napon az előcsarnokban Virginia ment el a pár mellett; váratlanul megállt, és mélyen a leány szemébe nézett. Az lehajolt, és gyorsan, forrón csókolt kezet.

Boldog vagy-é? – kérdezte komolyan az apáca.

Jaj, nagyon – igazán nagyon, kedves nővér! Engedje meg, hogy bemutassam a jegyesemet; ó, ő olyan jó katolikus! Ó, kedves, drága jó nővér!…

És síró meghatottsággal hajolt újra a Virginia szép keze fölé, hogy csókkal borítsa. Az sima, kissé papos mozdulattal engedte.

Imádkozni fogok érted, gyermek! A boldogult is, odafenn azt teszi bizonnyal; ő olyan jó volt, olyan bölcs!

Ó, kedves nővér, engedje meg nekem – ó, de vajon elfogadná azt a zárda éntőlem? Egy új oltárruha-felszerelést, nehéz atlaszból, valódi arany- és ezüsthímzéssel, és stólát is, palástot, karingeket – ó, oly boldog lennék!

Majd megpróbálok közbenjárni, gyermekem! – felelt Virginia, és egy kegyes, kenetes, már-már püspöki mozdulattal simított végig a kis menyasszony arcán. Arra gondolt, hogy nem volna okos dolog elvadítani a zárdától végleg egy vagyonos és jó katolikus világi nőt.

Ő megint politizált, számított és szervezett; csakúgy, mint eddig – tudott volna-é egyebet tenni, másforma lenni? Már ilyen volt a természete!

A bennlakó növendékek jól tudták már Marika, a hírmondó útján, hogy a nagy tudományú Magdolna nővér nem tanít a jövő tanévben itt, hogy a szent Evelina buzgón adja már a jó példát a noviciátban Berchtolda jelöltjeinek, és hogy Virginia marad ezutánra is az új Würdige mellett a titkár és a főrendező és ceremóniamester és minden – akárcsak a boldogult mellett volt. Ó, lényegében nem is változott ám semmi – vagy csak nagyon kevés! Csak annyi, amennyinek okvetlenül kellett változnia; amit elkerülhetetlenül hoz magával a haladó idő kényszere, az ő lassú, biztos folyásával. Nem lehet nagyon siettetni, erőltetni semmit, hiába, és nem lehet feltartóztatni, megakadályozni sem. Az élet megy a maga útján – és amit mi görcsös, erőlködő kis akarásunkkal elébe írnánk, rákényszerítenénk, bizony csak felibe-harmadába teljesíti. Valami csüggesztő, de végül mégis kibékítő középszer ez; a neve: megalkuvás. Így van ez kinn az „igazi” világban is – hát még itt, ahol még inkább; mindegy! Ahol abban élnek – ahová azért jöttek –, hogy mindegy. A számlált napok e siralomvölgyében így is, úgy is leperegnek, elszállnak sebesen – és mindjárt itt a végső leszámolás, az egyetlen komoly dolog, amire csak egy olvasó körülmondása alatt is ötvenháromszor kell emlékezni szóval: „Most és halálunk óráján”.

Ám a fiatal növendékek, a bennlakó „kisasszonyok” most már nem foglalkoztak oly nagy érdeklődéssel ezekkel a belső, zárdabeli dolgokkal. Ők már kifelé gravitáltak; ki innét nemsokára, a szabad levegőre. A helyükre mások, újak jönnek megint, ha ezek a friss falombok újra elbágyasztják rikoltó zöldjüket szeptember édesen szétcsurgó, arany napfényében. Ezeknek a mostaniaknak már itt voltak a maguk kis, nagyon fontos – „igazi életgondjaik”, azám! A vizsgák; és a nagy fő vizsga, a képesítő – mely majd „egész életükre” kihat.

A negyedévesek már nem is jártak rendes előadásra; a többi, alsóbb osztályok vizsgái idestova el is kezdődtek már az új épületben: s a „drukk” édes, kissé mímelt és játékos izgalmai lebegték át a nagy, világos termeket, a szellős, egészséges, nyitott folyosókat. Szelényi papa mosolyogva járt köztük, és rémisztgette a lányokat a vizsgainkvizíció minden borzalmaival; és utólagos felfüggesztéssel, ha valami „puskázás” kisülne, ha az ifjú novíciák bő köntösük alatt vagy a bejárók kontyukba rejtve apró, összegöngyölt cédulát lopnának be az „írásbeli”-re; olyanokat, melyekre egy-egy tudományág egész rendszere és minden adatkincse rá van firkálva apró, mikroszkopikus betűkkel és „dióhéjban”.

A negyedévesek pedig lenn voltak egész nap a szép lombos kertben, és készültek a nagy képesítőre reggeltől estig. Kunigund nélkül, felügyelet nélkül csak maga a nyolc-tíz negyedéves kószált most a széles utakon, a drága, nagy fák hullós virága meg friss lombja alatt. Övék volt az egész kert. Egy-egy módszertankönyvet kezükben hurcoltak, vagy egy gazdaságtant ajkukra szorítottak, jelezve a buzgó, elmerült magolást – de az eszük egyre elkalandozott. Oly közel látszott már a szabadság, a jövő, az Élet – és innen oly szépnek látszott.

Övék volt most mindenestül a szép kert; a virágfelhős bokrok mátkaruhája s a megifjult nagy anyafák minden dísze. Szakadó szirompelyhek, az orgonák nyurga gallyai, a bokoraljak nedves, különös gyökérszaga, melyet csak nagyon mély-mély, lelkendező lélegzettel, sejtő tavaszi sóhajjal lehet beszívni; és a pázsit frisse, az egek kékje, a fészkek, hintáló szelek, pelyhek, álmok, felhők, ez örök májusi oltárok – ifjúság…

És minden és mindig és „megint elölről”…

A bennlakók kertje drótsövényén túl a gyenge káposztapalánták közt ott sétált Szelényi papa és egy nagy, vastag szivar. Most Szidu meg Gidu meg néhányan még odamennek hozzá, köréje sereglenek. Egy kicsit mindig nyaggatni, kérlelni kell, ha azt akarják, hogy beszéljen nekik; de aztán rákezdi, belekap valahol – mindegy, hisz úgysem azon múlik:

Nem „igazság”-ról van ám szó a természettudományban, lelkem! Igazság – az nincs, azazhogy – a vallásban van. Abban, amit hinnünk adatott Isten kegyelméből. A tudomány összefüggésekre kíváncsi, úgy ám – új és termékeny összefüggésekre; vagyis olyanokra, melyek más összefüggésekkel legkönnyebben és legegyszerűbben kapcsolhatók. Értjük? Hm, igazán? Az a valami, hogy „sejt”, kislányok, az talán nem is létezik „valóságban”, csak a mesében; nem hiszik? Az ördögbe, hát miért is létezne – mi nyújt nekem vagy önöknek garanciát? Ezt valaki egyszer felvetette, csak úgy (megtetszett neki) – és az élettanban létezni fog mindaddig, míg a legtöbb jelenséget és legegyszerűbben ezzel tudjuk megmagyarázni. Úgy ám; és ha már nem lesz így, akkor a „sejt” penzióba megy, megtette kisded kötelességét. Legegyszerűbben – miért is mondtam ezt, Gizella kisasszony? No – sose törje a fejét, mindegy, hehe! Lám a Föld és a Hold és az egész Naprendszer minden jelenségét meg lehet ám magyarázni egész jól a régi geocentrikus világnézettel is, bizony – csak kissé cirkalmasabb és hosszadalmasabb és sok maradékkal. Mivel pedig könnyebben, egyszerűbben, kevesebb hézaggal lehet úgy, hogy a Nap van a közepibe – hát a Nap van a közepibe, lelkeim, de csakis ezért! Mikorra Szidónia kisasszony hajfürtjeiben kissé megfogyatkozik a pigmenttartalom, akkorára – úgy sejtem – meg fog dőlni mindenestül az a szomorú emlékű fényelmélet, az éteri rezgésekkel, melyből legutolsó ötösét tetszett kapni nálam, igen! Mert újabban némi csirkefogók kezdenek feltalálgatni olyan új dolgokat – „je-ele-ensé-ége-ket”, mi? –, amelyek kis-kis mogyorónyi hézagokat kezdenek ütni a tiszteletre méltó „rezgési teóriá”-n. Azon, amelyik oly derékül prosperált évtizedekig, és olcsó világítószerekhez juttatta a hálátlan emberiséget. Még egynéhány ilyen impertinens kis lyuk – akkor jön egy merész fickó, és beveri az öklével; pász! Nincs többé éteri rezgés! Lesz másik „szentigazság”, egy új – vagy (nagyon lehet) visszajön a régi jó együgyűség arról, hogy az édes holdvilággal valami kis huncut, kis picurka, kis fluidális matériácska száll be az ablakjukon, és szipákolható be ábrándos sóhajaikban… Mit szólnak hozzá?

Nem szóltak semmit; csak mosolyogtak – mert fiatalok voltak. De amíg a „papa” mesélt, könnyű és lenge tavaszi eső kezdődött, és ő kinyitotta a nagy, zöldes vászonernyőt. De a leányok nem mozdultak. Mintha észre sem vennék, hogy ifjú fejükre az ég langyos cseppjei hullanak, hogy már apró, sűrű szemcsés permetegje is elered; összefogódzva, mosolyogva és mozdulatlan álltak tovább e kedves kerti bölcs körül, és ráfüggesztették szemüket. Amit beszélt, arra nem is figyeltek tán (hisz ő sem számított nagyon rájuk) – de oly kedves volt kövérke arca, s ahogy saját mókás szavain örült, és szégyellték volna tőle, hogy olyan – olyan igazi lányok legyenek; egy kis rongyos eső miatt szertefutni a természettudományi előadásról.

A napfény előbukkant újra; és most a káposztaágyakkal szemben, a frissen gyomlált paradicsomok közt feltűnt a Popescu Kornél nyúlánk, szép lányalakja; lassan lépdelt Kapossy tanár úr mellett, és mindegyikük valami tankönyvet tartott a kezében. Arról beszéltek-e, valami fontos, vizsga előtti iskolai kérdésről? A neveléstani írásbeli tételekről vagy egyéb „miheztartásról”? Nem tudhatni, de bizonyos, hogy mindeniknek oly komoly volt az arca, olyan szép komoly, hogy a legbotránkozóbb öreg soror vagy maga szent Evelina sem találhatott volna láttukon megütköznivalót. Bizony, nagy búcsúzkodások folytak itt mostanában mindenfelé!

Király Erzsi most lentről, a lombos kertből a környéket figyelte lopva, nem tűnik-e fel valahol veszély; aztán hogy meggyőződött, hirtelen surranással az orgonák közt, a kertpalánknál termett. Jól tudta, hogy magányosok, külvárosi lakosok kertjei nyúlnak ide; hogy emez éppen egy társnőjük szüleié; s hogy a Grünberger Fáni is itt szokott tanulgatni – járkálva, a hangos magolásba szinte belezöldülve és szédelgő fejjel, elszikkadt ajkaival –, mert Grünberger nagyon jó tanuló. Most azonban vendége is volt; eljött hozzá együtt készülni az Erzsi földije, az a hű postillon d’amour*, ki néha finom kuglercukrokat szokott kapni Budapestről – névtelenül küldeti valaki, akit nem is ösmer. – Jöjjön, Erzsike! Van! Már három napja őrzöm a Módszertanomban.

Köszönöm, drága! Csúsztassa csak be ide az Ásványtanomba. Nincs ugyan veszély semerre a közelben, de nem árt vigyázni! Hát hogy, mint vannak? Az egész középkorral készen? Hát a fizikából? Borzasztó, mint a malmok – magoló malmocskák! Mink idebenn még csak a pun háborúknál vagyunk, és a másikban a szpektrálanalízisig. Mit gondolnak, ki lesz jeles rendű? Elsősorban persze maga, Fánika!

Persze. Majd én! Egy zsidó lány! – szabadkozott az, elpirulva az örömtől.

Ó, ne gondolja, azért az apácák nem olyanok! Épp azért meg fogják adni magának, hogy kimutassák, milyen igazságosak a más vallásúakkal is. No, fogadjunk!

Fogadjunk, hogy nem adnak jelest! – kiáltott Fáni, s szinte reszketett az izgalomtól.

Mibe? Tíz certli* csokoládéba! Ha jeles lesz, vesz nekem egy egész táblát. Gilt? Gilt!* Csak, drága, annak a varrónő ismerősének szóljon, kedves – mert tudja, drága, a tedeum után muszáj nekem rögtön az a ruha s az útiköpeny is. Nagyon, sürgős, aranyom!

Ejha! Hova utazik olyan messzire?

Fel Pestre!

Ó – egész Pestre? Hát mit fog ott csinálni?

Semmit. Csak úgy megnézem magamnak egy kicsit Pestet!

Ne mondja! De jó magának! – mondta a két kis magolónő csaknem egyszerre, és hirtelen – ámulva, irigykedve és gyanakodva összenéztek, elhallgattak. A méhek zümmögtek a tavaszi bokrokon, az orgona fürtje már lilult, és egy-egy sima, hűs bimbófej megérintette fiatal arcukat.


Forrás: Kaffka Margit – Hangyaboly (regény) Magyar Elektronikus Könyvtár

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s