„Két pogány közt”

A két birodalom ütközőzónájaként az erdélyi államnak a védekezésre és az alkalmazkodásra egyaránt készen kellett állnia. „A német császártól nagyon messze, valóban az oroszlán torkában vagyunk, s az oroszlán darabokra téphet és szétmarcangolhat minket, míg ő szent császári felsége tanácskozik felőlünk” – jellemezte az országrész geopolitikai helyzetét Keserűi Dajka János, a fejedelemség udvari papja a 17. század elején. S költői kérdésként ehhez hozzátette: „Ha a töröktől oly távol fekvő országok, vidékek, királyok és fejedelmek nagy pénzen igyekeznek megszerezni a töröktől a békét, mi csodálatos van abban, ha mi oly sok év háborúitól összetörve és teljesen elgyengítve ugyanezt tenni kényszerülünk? Az oszmánok által három oldalról körülvéve így kényszerült Erdély évtizedeken át külön életre, és ehhez a geopolitikai helyzethez alkalmazkodva fejlődött ki az ottani magyarokban az a magatartás, amely a kívülálló szemében már akkor kétarcúnak, változékonynak, „bizáncinak” tűnt, s amelyet a 20. századi magyar nemzetkarakterológia sziporkázóan szellemes mestere, Hamvas Béla ekként minősített.

Bár ezért a kétarcúságért 1551-ben Fráter György életével fizetett, s a későbbiekben néhány utódjának is ez lett az osztályrésze, a körülményekhez és az adottságokhoz való rugalmas alkalmazkodás egészében véve célravezetőnek és sikeresnek bizonyult. Miközben az ország középső részét újabb és újabb hadjáratok pusztították, Erdélyben a bezártság és a külkereskedelmi kapcsolatok átrendeződése ellenére is virágzott a bányászat, a kézműipar, az állattartás és a mezőgazdaság. Egy előkelő francia nemes, Pierre Lescalopier, aki Konstantinápolyból jövet 1574-ben utazott át Erdélyen, a havasalföldi román vajda gerendákból ácsolt és sárral betapasztott „palotája” és székvárosának szegényes faházai és fatemplomai után Brassóba érkezvén egyenesen úgy érezte magát, mintha Mantovában lenne: „minden ház kívülről olajjal lefestve, szép templomokkal, erős falakkal , jó kövezettel, polgáriasodott, nyájas lakosokkal” – foglalta össze benyomásait. Rendezettnek és szépnek találta Szebent és Kolozsvárt is „festett homlokzatú házaival”, míg Gyulafehérváron a hegyekből a fejedelmi palotába vezető vízvezeték, az uralkodó „jól rendezett udvara” , „igen tetszetős udvarnépe”, valamint János Zsigmond „kastélyhoz hasonló”, négy nagy és négy kisebb helyiségre osztott hadisátra nyűgözte le. Elégedett volt a búza, valamint a fehér bor minőségével is, és távozóban úgy összegezte véleményét, hogy „Ez az ország dúslakodik mindenben”.