Károly Szakonyi is a Hungarian writer

Szakonyi Károly – Március

Közzétette:

 

 

Zöld helyiérdekű szerelvény fut a töltésen, az utasok belátnak a kertbe. Ámbár itt, a végállomás előtt, már kevés az utas; a kalauz cigarettára gyújt a peronon, és a lehúzott ablakon kifújja a füstöt.

Csend van. A sínek zengése, a szerelvény csattogása kicsit tovább hallatszik a kertek fölött mint nyáron, amikor a dús lombok elnyelik a zajt. De már melegen süt a nap, a léckerítés árnya végignyúlik a kerten, s a kifli alakú virágágyásban, a ház előtt, sárgán virít az aranyeső. Piros ágak, új hajtások serkennek a téltől még fekete fák ágabogából. Olló csattog – fejkendőben, posztómellényben, vastag, foltos szoknyában és a tavaszi földtől sáros férfi félcipőben Annus néni nyesegeti a törpebarack ágait.

Jó ez a cipő, amit hoztál – mondja. – Kényelmes. Teletömködöm újságpapírral az orrát, éppen jó. Egész nap csoszogok benne, mégsem fáj a lábam.

Köténye zsebébe süllyeszti az ollót, elindul előttem, háta hajlott, derekát kissé félredűti, mintha egyensúlyozná öreg testét, óvakodva, hogy fel ne billenjen. Csontos, sovány Szakonyi Károlykezével fáradt mozdulatokat tesz, amint beszél.

Szép lesz a kert megint, csak sok a munka. Hétfőn elkezdem az ásást. Tubuly segít, üzentem neki. Elpiszmog a munkával, de egyedül nem bírom. Öreg már ő is. Foga sincs, enni sem igen tud. Nem kér nagy napszámot… Apád mindig azt mondja, el kéne adni a kert felét, a hatszázból háromszáz négyszögölt. Azon pöröl velem, minek dolgozom annyit. Na, mondom, jó lesz tán még valakinek a családból ez a kert… a ház… Minek elherdálni? Hiszen tudom, senki sem viseli azután gondját, ha már én nem leszek. Senki. Nem becsülitek ti a munkát semmire. Csak az kell, amivel nincs gond, igaz-e? Nézd a ribizlibokrokat. Hat liter bort csináltam tavaly is a ribizliből. Kukorica is kell, felcseperedik azon egy malacka. Apád azt mondja, minek vesződöm a disznóval. Mondja, mondja, de ő is mennyit dolgozik szegény, régen nyugdíjas lehetne, de mennyit dolgozik! Ez már a vérünkben van nekünk. De velünk aztán vége a munkaszeretetnek. Egyikőtök se szorgos már, egyikőtök se! Pedig a holnapra is gondolni kell… Harmincban itt egy faház állt… és fele ekkora volt a kert. De jött hozzá szépen még háromszáz négyszögöl, és a ház is felépült, szorgalommal, takarékoskodással. Mert a mi életünkben nem a herdálás volt szokás, nem ám! Én kicsi koromtól kezdve dolgozom. Nekem soha nem volt tétlen a kezem. Meg is haltam volna a semmittevéstől. Most is felkelek hajnalban. Ötkor. Megetetem a tyúkokat, megfejem a kecskét, takarítok. Télen a havat kell elseperni a ház körül, ilyenkor meg, tavasszal, elkezdem a kerti munkát, és be nem végzem őszig… Nézd, itt lesznek megint a virágok, szegfű, dália, tulipán… Ez itt az eperágyás. A lucerna még jó lesz az idén, kell a nyulaknak. A kukorica közé babot ültetek… itt a tök helye… a borsóé. Annyi sóskám, káposztám volt, hogy el is adtam belőle. Virágot is árultam a piacon. Emlékszel az Anzenbergerékre? Azok gyűjtik nekem a kenyérhéjat, papírzsákban, ha jövök a piacról, beugrom érte… Vénasszony – nevetnek –, vénasszony, hogy cipekedik. De milyen jó a tyúkoknak! A nyulaknak is… Apád azt mondja, adjak el mindent, aztán éldegéljek a pénzből. De hát vesszen minden?!… Uborkát tettem el húsz üveggel, tudod, azt az aprót, csemegét, cukros ecetben. Majd bemegyünk a házba, bontok föl belőle. Van még a padláson finom kolbász a tavalyiból, hamuba teszem, ahogy szoktam, olyan, mint a szalámi. Sonkám is van húsvétra… Hát arra emlékszel-e, itt ültünk az almafa alatt nyáron, esténként, itt vacsoráztunk… Amikor még éltek ők is… szegény Vendi bátyád meg Róza néni meg Géza bácsi… Elkorhadt a pad, az asztal is, minden pusztul, amihez férfikéz kellene. A ház is, látod, a házat is vakolni kéne, omlik a vakolat. Még a bomba, tudod, a bomba, ami a töltésoldalba esett, az tette tönkre a falakat, azóta se volt rá pénz, hogy megcsináltassuk. Pali, a sógorod meg apád segítenek, de ők se győzik. Pénz kellene ide, húszezer forint, akkor bepucoltatnám. Húszezer. Nagy pénz, igaz-e? A csatornákat megreperáltattam, hatszáz pengő… ó, mit beszélek! – hatszáz forintba került, két ember szöszmötölt vele, megittak három litert a ribizliboromból, mégse lett jó. Csorog, áztatja az eső a falat… Na, csak töröld le jól a lábad itt az ajtó előtt, látom, tudod még, hogy nálam mindig rend van. Most is csillog a kilincs, meg a rézpánt a küszöbön. Nem sajnálom rá az időt. A függönyöket kikeményítem… a terítőket… Sok fiatal asszony megnézhetné! Az ágyak! Ilyen ágyakat ma már nem csinálnak, ilyen szekrényeket sem! Kinyithatod az ajtaját, ott is a régi rend, csipkék a polcok szélén… Ezt nézd meg! Kinek van ma ennyi fehérneműje? Ingek… azok még szegény Vendi bátyádé voltak… itt meg a ruhái… Próbáld csak fel ezt a kalapot. Szép, ugye? Egyszer lehet, hogy neked adom. Csakhogy ti már nem tudtok vigyázni semmire. Nincs már értéke a szép holminak előttetek. Velúrkalap. A télikabátjához viselte, a Károlyinál vettük, huszonhétben. A szőnyegeim becsomagolva szépen a szekrény tetején… Valamelyikőtöknek jó lesz. Ezek meg a régi selyemruháim, régi divat, nem hordanak ma már ilyen szép, hosszú szoknyákat, a térd kivillan most, nem is értem… Az anyagát nézd, micsoda anyag. Szerettem szépen öltözni. Láthatod ezen a fényképen. Vendi bátyád is, csinos, fess ember volt. Akkor már az Anzenbergeréknél dolgozott a pékségben. Hogy szerette a tiszta holmikat! Délelőtt hazajött a pékségből, lefeküdt aludni, délután meg kiöltözött. Olyan volt, mint egy tanár vagy mint egy postatanácsos. Az Anzenberger Nándi is mondta mindig, hiába, ez a Vendi, ez egy úr! Úriember… Néha éjjel látom, eljön, beszélgetek vele… meg a többiek is jönnek, Róza nénéd, Géza bácsi… eljönnek hozzám éjjel… Magam vagyok, látod, magam… A múltkor bementem az ólba, fejni a kecskét, az ajtó kallantyúja meg valahogy kintről rácsapódott egy szögre, vagy mi, bennragadtam a kecskénél. Egész délelőtt kopogtam, kiabáltam, hogy majd csak meghallja valaki. Azt hittem, már ott lelem a halálomat. Szerencsére a szomszéd gyerek átjött a vaslábosért, az hallotta meg a hangom, kieresztett… Apád szidott, agyoncsapja a kecskét, azt mondja, ha nem adom el. Meg a telek felét. Emezt a részt meg hagyjam benőni fűvel. Már hogyan hagynám?! A kecske is kell, jó a teje, egészséges. Eldolgozgatom én a kertben még egy kicsit… Ha valami rossz, kitaposott, szemétre való cipőd akad megint, hozd csak ki nekem. Majd elhordom. Aztán majd adok virágot nektek, cserepeset, kaktuszt vagy vízipálmát, jó lesz az új lakásotokba. Másként úgyse lenne, ha nem adnék, mert nincs nektek már türelmetek semmihez…

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s