Sarkadi Imre

Sarkadi Imre

Közzétette:

 

 

Éppen ott tartott, hogy író és olvasó kortársak végre odasorolják az élő irodalom legnagyobbjai, legeredetibb művészelméi közé, amikor meghalt. Méghozzá úgy halt meg, hogy sohase fog kiderülni, vajon öngyilkosságot követett-e el, vagy egy ostoba virtuskodás áldozata lett-e. Egyéniségéből, életútjából mind a két lehetőség valószínűsíthető. Akik jól ismerték, öngyilkosságot gyanítanak; akik még jobban ismerték, balesetnek vélik, olyan balesetnek, amely ha nem ekkor, hát máskor okvetlenül bekövetkezett volna, mert egész élete egyetlen szakadatlan játék volt a halállal, az önpusztítással. Hiszen máskor is megtörtént, hogy alkoholtól bódult fejjel felmászott egy háztetőre, és kötéltáncoshoz méltó akrobatikával végigment a tetőzet gerincén, és máskor is megesett, hogy két kézzel kapaszkodva az ablakpárkányba, kifüggesztette magát többemeletnyi magasságban, majd visszahúzódzkodott, és nevetve kért még egy pohár pálinkát. Hát egy ízben így zuhant a halálos Sarkadi Imremélységbe egy nagyon sok emeletnyi ablakból.

Negyvenéves volt. Huszonöt éves fővel művelt, komoly, felelősségtudatos és fegyelmezett stílusú író; negyvenéves korában is fenegyerekeskedő, amolyan “lehetetlenül viselkedő” kamasz. Kopaszodó már kisdiák korában, gyerekképű családapaként is. Az én emlékezetemben úgy él, mint egyszerre érzelmes, jó férj és minden szoknya után kajtató szerelmi kalandor; egy liter – reggeli előtt megivott – rummal a gyomrában és idegeiben józan okossággal tudott filozófusok tanításairól vitatkozni, a napközben részletekben lenyelt legalább még egy liter pálinka után éles elméjű publicisztikai cikkekben magyarázta a politikai és gazdasági helyzetet, máskor meg kábult fővel ült az írógép elé; ha szóltak hozzá, akadozott a nyelve, vagy éppen összefüggéstelen értelmetlenségeket válaszolt, miközben ujjai alatt kikerekedett egy novella, amely akár görög mitológiai tárgyú volt, akár a hazai parasztság napi helyzetéből következő tragédiát mesélt el, tökéletes formai kecsességgel, népi ízű, de gondosan választékos nyelven és izgalomkeltő érdekességgel nyomdakész remekmű volt, de az is megtörtént, hogy egy kocsmában délelőtt, baráti körben, néhány pohárka körtepálinka után valaki felvetette a kérdést, ki emlékszik valamelyik kortárs néhány évvel ezelőtt megjelent versére vagy novellájára, akkor Sarkadi váratlanul felpattant, két kezére állt, és lábaival a magasban kalimpálva, szó szerint elmondotta a réges-rég olvasott szöveget. És kedvesebb embert, szolgálatkészebb barátot, kiadók, újságok, színházak alkalmazkodóbb munkatársát el sem lehetett képzelni. Ha egy rendezőnek nem tetszett egy dialógus, leült, és neheztelés nélkül átírta; ha egy egész felvonás nem tetszett, azt írta át. Volt úgy, hogy ezeroldalnyi szöveget írt és újraírt, amíg színre nem került a nyolcvan-kilencven oldalnyi dráma. A teremtő lángelme és a gyerekes oktalanság, a példátlan megfigyelőkészség és mindent megőrző memória, a szépség, jóság és igazság mámoros szeretete és az idült iszákosság sosevolt egységben forrt össze az önpusztító életmóddal.

Debreceni fiú volt, érettségi után – mint aki magát keresi – egymás után, olykor párhuzamosan volt gyógyszerésztanuló, nyomdászinas és joghallgató. Amikor nem sokkal a háború után, huszonöt éves fővel Budapestre került, és a Szabad Szó munkatársa lett, azonnal kiderült, hogy kitűnő újságíró, riporternek, publicistának egyformán kiváló. Ebben az időben még parasztpárti, hamarosan a Szabad Szónak (ez volt pártjának hivatalos napilapja) a felelős szerkesztője lett. De a paraszti világ kitűnő ismerete és szinte napról napra lemérhetően növekvő marxista-leninista műveltsége úgy irányítja, hogy itt nincs más út, mint a kommunistáké. Ez időre már mint novellista is elkápráztatja a kortársakat. Stílusa amelyen ugyanolyan nyomot hagy a Tiszántúl népi zamata, mint az igen nagy irodalmi műveltség – a jó ízekkel teljes, értelem kormányozta világosság tanítható példája.

Eszményképe Móricz Zsigmond volt, tudatosan az ő útját akarta folytatni a magyar nép életkörülményeinek, történelmi sorsából folyó tragikus összeütközéseinek, jellegzetes alakjainak ábrázolásával. Gyakorlatilag tehát abba a körbe tartozott, amelynek az akkor élő idősebb nemzedékekben Szabó Pál és Veres Péter voltak a legfőbb kifejezői. Sarkadi tisztelte is őket, azok is nagyra becsülték Sarkadit, habár nem mindig értettek egyet. Az ötvenes években már tudatosan és felkészülten kommunista Sarkadi Szabó Pált túl idillikusnak, Veres Pétert túl szociografikusnak, mindkettőjüket romantikus szemléletűnek tartotta. A parasztpártiak viszont túlságosan elméleti marxistának tartották Sarkadit, és gyanakodva figyelték magánélete féktelenségeit, szellemes véleményeinek fenegyerekeskedéseit. Ez a szabadon csapongó – bár irodalmi munkásságában mindig fegyelmezett – szellem egyébként minduntalan beleütközött a személyi kultusz korának dogmatikus szűklátókörűségébe. Riportjainak mindig hiteles valódiságát nemegyszer rosszindulatú bírálatnak ítélték, publicisztikájának nemes igazságkeresésében akadékoskodást láttak. A hivatali és a hivatalosnak tekintett irodalmi kritika néha olyan haragosan fordult ellene, hogy még azokat is megrótta, akik hivatalosan elmarasztalt könyveiről elismerően írtak. Ez a helyzet olyan különös konfliktusokba keverte, hogy szinte évenként felváltva volt általánosan elismert és ellenségesen mellőzött. Volt úgy, hogy szerkesztői székből került – mintegy száműzöttként – vidéki általános iskolai tanárnak, onnét vissza egy fővárosi színház dramaturgjának, hogy nemsokára ismét máshol legyen kénytelen megkeresni napi kenyerét.

Ez a túlságosan hullámzó élet alaposan megviselte idegeit, és fokozta az alkoholizmus eleve létét nyomasztó átkát. Kedélyállapota egyre szélsőségesebben csapongott a boldog elragadtatás és a gyötrő búskomorság között. És közben kitűnő műveket írt. Az elbeszélő próza mellett egyre inkább drámákat is. Ebben a korban a paraszti tárgyú színjátékok a dogmatizmus kötelező derűlátása és derűábrázolása folytán szinte a hajdani népszínművek idillizmusának újabb változatai voltak. Sarkadi mert és tudott igazi, erős konfliktusú drámát írni a falu átalakulásának drámai, tragikus helyzeteiről (Út a tanyákról), és meg tudta ragadni az új körülmények igazi líráját az ellentétek közt vergődő falusi szívekben (Szeptember). Novellái és elbeszélései egyre művészibben ábrázolták a tragikus emberi egyéniségeket és sorsukat (Tanyasi dúvad című kisregénye talán a legjobb példa erre). Gazdagodó életműve tehát elismerések és kárhoztatások közt foglalta el helyét az irodalomban. 1954-ben a József Attila-díj végre hivatalos elismerést nyugtáz, és a következő évben Kossuth-díjat kap. Ezzel ott áll az élő irodalom első sorában. De az előző évek ellentétes értékelései olyan válságokat okoztak lelki életében, hogy néha maga sem volt bizonyos, vajon megtalálta-e már magát. Kísérteni kezdik a világnézetét zavaró filozófiák, különösen az egzisztencializmus. Így éri 1956 októberének megrázkódtatása. Az alaposan megrendülő irodalmi élettel egy időre meghasonlik. Ipari munkásnak áll megint, de ekkortól írja legkitűnőbb műveit. Az Elveszett paradicsom véleményem szerint a XX. század egyik legjobb magyar drámája. Ennek a sikere hívja vissza az irodalmi életbe. Ekkor hirtelen újra elfogja a bizakodás, a lelkesedés, a munkavágy. De tisztábban látja saját lelki válságait is, kételyét az emberi lélek erkölcsi értékeiben. Ezt a morális káoszt ábrázolja az Oszlopos Simeonban, a lélekben lakozó gonoszság hátborzongató drámájában, irodalmunk egyik legnyomasztóbb és legriasztóbb remekművében. De ekkor írja talán legszebb, legjobb művét, A gyáva című kisregényt, amelyben egy régifajta, afféle dekadens kultúréletet élő asszony kiléphetne köréből, és értelmesen, egészséges lélekkel folytathatná útját az új, az építő életben, ha elfogadja új szerelmének hívó szavát. De nincs bátorsága szakítani a poshadt állóvíz megszokott kényelmével. A halálra ítélt régi visszahúzza, és a világ nélküle megy tovább. Lélektani regénynek is, korrajznak is elsőrendű.

Az Elveszett paradicsom és A gyáva egyértelmű irodalmi siker és közönségsiker. Úgy látszik, mintha Sarkadi ki is gyógyult volna válságaiból, jókedve néha mámorosnak hat; mintha nem is alkoholos mámor volna ez, hanem a magát végre megtalált szellem boldog lobogása. Nagyon sokat vár magától, nagyon sokat várnak tőle…

És egy italos éjszakán egy baráti családnál, jó barátok körében rosszul kapaszkodik az ablakpárkányra, és sok emelet magasságából az utcára zuhan. Aligha volt elhatározott öngyilkosság, de egyszer így kellett történnie. Önpusztító tehetség volt, és már éppen ott tartott, hogy elérkezett a remekművek koráig. Alighanem halhatatlanjaink közt marad neve és életművének java része.

Forrás: Hegedűs Géza – A magyar irodalom arcképcsarnoka

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s