Közzétette:
Sajátságos játéka a sorsnak vagy a véletlennek, hogy a nagy művészi tehetségeket gyakran párosával adja. Gondoljunk csak Goethére és Schillerre, Arany Jánosra és Petőfire, Adyra és Babitsra. A kettős naprendszerekhez hasonló berendezés ez. Valami kölcsönhatás, valami hasonlóság, valami egymást kiegészítés észlelhető a két egyéniség természetében. Valami gravitáció, centripetális és centrifugális 
erőhatások, a művészi energiák interferenciája.
Így vannak Bartók Béla és Kodály Zoltán is. Majdnem egykorúak, Koesslernél tanultak, együtt gyűjtöttek székely és tót népdalokat, valószínűleg együtt álmodoztak a magyar szimfonikus zenéről.
Bartók volt a merészebb, aktívabb géniusz (tökéletes művésze a zongorának), nekivágott az útnak. Az ő Kossuth-szimfóniája dacos, erőszakos kísérlet, de új csapás, életrevaló, helyes, nemes kezdés. Egészen más irány, mint ahogy Liszt, Erkel, Mosonyi próbálkoztak. Bartók nem magyar „motívumokkal” és nemzetiszínű ritmikával „dolgozik”, hanem a hangulatai, az érzései, a gondolkodásmódja magyar. Nem a külsőségek, hanem a lényeg. Zenéjének fajisága nem nacionalista jelszó, hanem a kultúrembernek önmaga előtt is titkolt állati és szent ösztöne, vonzalma a föld, a hely iránt, ahol született, ahol járni tanult, ahová az emlékei kötik.
Bartók következő munkájában, az első szvitjében már teljesen kiformálta a stílusát. Ez a szimfonikus stílus, meggyőzően zenekarra szabott gondolkozás és előkelő, felsőbb kifejezésmód egy nemzetközileg is érthető zenei formanyelv. Innen kezdve Bartók fejlődése gyors, biztos volt. 24 zongoradarabja, amelyet körülbelül egy esztendő előtt adott ki, gyermekdarabjai, második szvitje, hegedűversenye, vonósnégyese egy bámulatosan eredeti muzikális lángelme, egy rendkívül érzékeny költőkedély életjelenségei.
Kodály Zoltán fejlődését nem ismerjük. Egyszerre mint kész, kiforrott művész jelent meg a pódiumon cselló-zongora-szonátájával, vonósnégyesével és zongoradarabjaival. Nem annyira forradalmi szellem, mint Bartók, a formái nem olyan meglepőek, szeszélyesek és fantasztikusak, mint Bartóké, de hogy úgy mondjam, szilárdabb szerkezetek. Kodály nyilván sokkal kontemplatívabb és kevésbé közlékeny természet, mint Bartók, aki utóbbinak, virtuóz lévén, kenyere a közlékenység. Kodály a harmonizálásban sem annyira radikális. Ellenben a füle, a meghallásai, a mód, ahogyan a magyar faji ízt elkeveri a muzsikájában, óvakodva minden közönségességtől, a zenéjének előkelő, fölényes és komoly stílusa: közös a Bartókéval.
Ez a felsőbb jóízlés, ami sajnos, hiányzik annyi, annyi magyar komponista munkáiból – ez adja meg Bartók és Kodály muzsikájának a nyugati karakterét. Finom, érzékeny fülüknek, termékeny fantáziájuknak pedig azt köszönhetjük, hogy új igazságokat mondanak nekünk az Alföldről, a végtelen búzaföldekről, a kútágasokról, a székely fonókról, mindarról, amit láttak és éreztek, az életükről.
Kodály G-dúr csellószonátája meglep az egyszerűségével, a szerkezetek szilárdságával, a hangulatok szuggesztív erejével. C-moll vonósnégyese hangzásban friss, fölépítésben kerek, tökéletes, a tematikájában érdekes és változatos. Invenció, invenció, invenció!
Annak a két hangversenynek napját, márc. 17-ét és 19-ét, amelyen az a két fiatal ember kézen fogva – mint bajtársak, sőt fegyvertársak – a pódiumra lépett, jegyezzük fel.
1910
Forrás: Csáth Géza:Kritikák, tanulmányok, cikkek (Magyar Elektronikus Könyvtár)
Lighthouse 