Pilinszky János 1972

Pilinszky János – Hangyaboly

Közzétette:

Egy nyáron egészen közelről láttam egy gyerektársadalmat. A szállásom kertje szomszédos volt az árvaház udvarával, sétáimon, munkám közben öntudatlanul is megálltam, átbámészkodtam a vékony drótháló kerítésen. Akár egy hangyaboly nyüzsgött volna a szemem Janos Pilinszkyelőtt! Vagy száz gyereket mozgósított reggeltől estig a két hatalmas, sárga homokbucka, mintha valami bevehetetlen erődítményt kellett volna szünet nélkül ostromolniuk. Első pillantásra ki hitte volna, hogy már ebben az alaktalan nyüzsgésben is él a rend, hogy a futkosó, kiáltozó gyermekeknek már határozott helyük van örökmozgó, kis társadalmukban?

Az első arc, melyet valóban észrevettem közöttük, egy kislányé volt. Mint amikor a film elakad, megtorpan a vásznon: ez a kislány is úgy vált ki a forgatagból. A homok szélén állt tiszta, merev kis ruhájában, karján egy éppoly mozdulatlan játékbábucskával. És később meglepődve láttam, hogy ez a kislány valóban mozdulatlan: ő maga is alig mozdult, s a babáját sem mozdítja. S még később, különös ámulattal: hogy a többiek mekkora tiszteletben tartják ezt a különös, koravén árvaságot, ismeretlen csöndet, mely kis társukat megkülönbözteti tőlük. Nem törődtek volna vele? Épp ellenkezőleg: az egyetlen volt, akivel törődtek, ha véletlenül csak hozzáértek, a legkisebbek is közülük tüstént odakaptak, kisimították a szótlan csöppség ruháját, amire az, úgy látszik, különös aggodalommal őrködött.

A hangyaboly élete kezdett érdekelni. Így tűnt fel az a másik arc, egy törpe növésű kisfiú arca, ki éjszakai szolgálatával oly feledhetetlenné tette magát számomra.

Nyár volt, nagyon forró nyár, a hőség még éjszaka sem hagyott aludni. Fölkeltem, fölöltöztem s kisétáltam a kertbe. A telehold vakító fehérségében akár olvasni lehetett volna. A csendben egyedül lépteim hangja zavart, leültem hát a kert végében, rágyújtottam egy cigarettára.

A szomszédos udvar most néma volt, a nagy eperfa árnyékában a homokbuckák kihaltak és merevek. Az árvaház épülete, mint egy vetített kép, álomszerűen állt, és hallgatott. Ekkor hosszas nyikorgással ajtó nyílt a lépcsőház felől, s két gyermek lépett ki az ezüstös, sugárzó némaságba. Az egyik a törpe növésű kisfiú volt, a másik egy egészen pöttömnyi kislány. Mindketten mezítláb voltak, s alig hallható egérnesszel suhantak át az udvaron. Ott mentek el előttem. Ekkor láthattam, hogy a kisfiú a kislányt kézen fogva vezeti, egészen az árnyékos melléképületig. Ott megállt, s ő maga kint maradt az udvaron. Alig pár méternyire volt tőlem, láttam az arcát a holdsütésben, a lélegzetét is hallottam. Szótlanul állt és várt, s valami olyan komoly és megindító szolgálatkészséggel, amivel akár az egész éjszaka álma felett őrködhetett volna. Aztán kézen fogva ismét visszavezette a kislányt az éjféli, álomszerűen alvó épületbe.

Másnap a homokot újra elözönlötte a hangyaboly. Ott lármázott a törpe kisfiú, ott ácsorgott a szótlan, szomorú kislány is az eperfa tövében. S én néztem őket, s többé lehetetlen volt nem éreznem, hogy e forgatag mélyén születő csillagvilág csodálatos rendje és csendes komolysága lüktet.

(Új Ember, 1960. március 27.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s