Erdélyt járva – Szászsebes

„Eredetileg szász település II. Géza korából. 1241-ben a mongolok elpusztították. A XIV. század végén a városban vár is épült, de nem tudott védelmet nyújtani a törökök ellen, akik annyira megtizedelték a lakosságát, hogy a XVIII—XIX. Század folyamán újabb német telepesekkel kellett pótolni.”

(Panoráma útikönyv)

Csak egyvalamitől nem tudja megvédeni Szászsebes feltűnően magas és vastag kőfala az ő templomát: az áradó forgalom ártalmaitól. Merthogy állandó ostromállapot az, amiben él ez a hajdan híres és kies kisváros, s annak míves és díszes szentélye. Azért mégsem csalódik, aki kikászálódik kocsijából, és időutazással felérő sétára indul ama áradó ártalomtól pár lépésnyire lévő belvárosba, A 13. századi evangélikus templomtól néhány méterre ugyanis a Mohácsnál távolmaradásával tüntető Szapolyai János királyunk halálának helyszínét nézhetjük meg közelebbről – ami ma múzeum, mégpedig az a fajta, ahol a magyar szót egyáltalán nem értik –, kicsivel odébb pedig az egykori városfal legkülönfélébb értelmezéseit vehetjük szemügyre, az iskolaudvartól a telekhatárig. Nem igen jut eszünkbe másik hely a Kárpát-medencében, ahol – ha csak darabokban is – ennyi maradt volna meg múltunk ezen elrettentő díszleteiből: az előttünk való századok foglalatából, a jogos önvédelem ember alkotta formáiból. Mint mondottuk, még sem ér sokat mindez, hiszen a keresztülgázoló gépcsordák zajai és gázai semmibe veszik a mégoly magas falakat, sőt alattomos módon ki is kezdik azokat.

Szászsebesi evangélikus templom

Azért ne aggódjunk, még sokáig ellent fog állni fog nekik az a tekintélyes kőkoszorú, ami kerítésként veszi körbe Szászsebes kimagasló épületét, az evangélikus elődök nagyszerű templomát. A városka mozgalmas főterén zöld szigetként ható templomkertben tölgyóriás, a falakon szobrozó szentek, egy morgós kutya és egy gondnok őrzi a lehető legpuritánabb ízléssel berendezett belső teret. Amiben ettől csak még jobban kiviláglik az átépítés korából származó reneszánsz szárnyas oltár – mint templomunk legfőbb büszkesége –, valamint a brassói Fekete-temploméhoz fogható török szőnyegek és majd négyszáz éves freskótöredékek. Aki ide belép, nem is egy húszezres kisváros szentélyében, hanem egy kisebbfajta katedrálisban érzi magát!

Szászsebes kapcsán nem lehet elhallgatni azt sem, hogy névadója, egyben anyatelepülése a jóval odébb lévő Sepsiszentgyörgynek. Az ott élő székelyeket tudniillik némileg keletebbre telepítették úgy az Árpád-kor közepén, s ennek révén megalakult a későbbiekben Háromszéknek nevezett három határvédő szék. A városunkat átszelő sebes folyó neve után a sebesi, alias sepsi szék, a későbbi Szászkézd lakosaiból a kézdi szék, valamint harmadikként az orbai szék.

Kár, hogy most már ezen hátramaradt szász helyőrség szorul mindinkább védelemre. Ami az elrománosodás mellett a falakon túl tobzódó és toporzékoló lóerőkben ölt alakot, fenyeget minden pillanatban.

Forrás: Técsi Zoltán-Illyés Csaba – Erdély legszebb városai és főterei (38—39. oldal,Kárpáti Kincsestár, Pannon-Literatúra Kft. 2020 ISBN 978 963 237 236 5