Buda in the Middle Ages

Élet a késő középkori magyar főnemesi kastélyokban

Közzétette:

 

 

A kastély urának és úrnőjének lakosztályai általában két vagy három helyiségből álltak. Az egyik a nappali tartózkodás helye volt, a másik hálószoba, s a harmadik többnyire vendégfogadó. A padlóra gyékény- és/vagy díszszőnyegeket terítettek, s a kő- vagy faburkolatú falakat kárpitokkal borították. Az ablakréseket sokáig fatáblákkal vagy preparált állati bőrökkel, a 14. századtól egyre inkább üveggel borították. A téli hideget a főúri kastélyokban is hatalmas kandallók tüze, valamint parázstartó fémtálak és lábmelegítők hője enyhítette, s a világításról gyertyák és olajjal töltött mécsesek gondoskodtak. A nappalikban asztalt, pohárszéket, padokat és székeket helyeztek el, a hálószoba legfontosabb bútora pedig a magas, de viszonylag rövid ágy volt, amelyet ülő- és rakodóhelyként egyaránt szolgáló ládák vettek körül. A hálószobákhoz kapcsolódtak az árnyékszékek, melyeket vagy a falba építettek, vagy egy erkélyszerű kiszögellést használtak erre a célra. A vajdahunyadi várban például nyolc ilyen alkalmatosság nyomai fedezhetők fel.

Amennyire anyagi erejükből tellett, a főnemesek mindenben a királyi udvar szokásait utánozták. Míg a királyi udvarban a bárók reprezentálták az uralkodók hatalmát, a bárói udvarokban a familiárisok. A mindennapi ügyeket a főúr kancellárja vagy titkára intézte, s a leghatalmasabbakat lovászmester, udvarnokok és pohárnokok szolgálták ki. A pap vagy papok mellett a főnemesi udvar személyzetéhez tartozott néhány zenész, sőt alkalmanként már egy-egy háziorvos és házitanító is. A főurak maguk is rendeztek kisebb lovagi viadalokat, s persze rengeteget vadásztak. Mint mindenki más akkoriban, általában kétszer étkeztek: késő délelőtt és késő délután vagy kora este, ám mindkét alkalommal kiadósan. Szapolyai Jánosról jegyezték fel, hogy 1522 novemberében egy böjtös ebédjére sózott pontyot, vizát, árpakenyeret, mazsolát, kökényt, mézet és olívaolajat fogyasztott. A böjt utáni nap délelőttjén pedig marhahúst, valamint őz-, nyúl- és fogolyhúst helyeztek asztalára. A nagyobb városok piacain nemcsak friss és szárított gyümölcsökhöz, hanem mediterrán ínyencségekhez, például fügéhez is hozzá lehetett jutni.

Az étkezésekhez elsősorban fehér- és vörösbort szolgáltak fel, amelyet a főurak is mértéktelenül fogyasztottak. A külországi utazók szinte elborzadtak a magyarok borfogyasztásának láttán. Ludovico Ariosto itáliai költő, aki 1517-ben járt Magyarországon, jegyezte meg, hogy „a magyarok közt szentségtörés nem inni tisztán s körömszakadtáig”, vagyis fenékig üríteni a poharat. A velencei követ pedig úgy látta, hogy az udvarban mozgó emberek „igen gyakran lesznek részegek. Utána négy órát alszanak ebéd után, hogy a bor hatását eltüntessék. Itt nem szégyen részegnek lenni, mert itt reggel dolgoznak és nem ebéd után”. Különösen kedvelte az italt a Mohács előtti évek nádora, Báthory István, aki „reggeltől estig s estétől reggelig folyton részeg” volt, s az erdélyi vajda, Szapolyai János, aki a velencei követ szemében ugyan „bölcs, józan” és „igen jó tehetségű” vezetőnek tűnt, ám hátrányára írta, hogy „egész napon át eszik és iszik” a nádorral. Ilyen hírek alapján gondolhatta II. Piusz pápa, hogy a nagy dínomdánomok a magyarok – és mellettük a csehek – szellemi eltompulásához fognak vezetni.

 

Buda in the Middle Ages

Buda 1493-ban, a kép bal szélén a királyi palotával, Hartmann Schedel Világkrónikájából

A királyoktól eltérően, akik általában jó nevelést kaptak, a főurak többsége nem dicsekedhetett különösebb műveltséggel. Az írástudás sokáig a klerikusok és a királyi kancelláriákban működő világiak erényei közé tartozott. A 15. századra ugyan kialakult egy vékony literátori réteg, ám a főurak rangjukon alulinak érezték a betűvetés tudományának elsajátítását, s leveleik írásához és olvasásához többnyire íródeákot alkalmaztak. Az 1491-es pozsonyi béke megkötésekor a Magyar Királyságot képviselő négy báró közül három még a nevét sem tudta leírni. E téren csak a 16. század elejére állt be változás: ekkorra többen megismerkedtek a magyar és latin írásbeliség alapjaival. 1519-ben az egri érsek már azt állapíthatta meg a királyi tanács világi tagjairól, hogy elég jól bírják a latint.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (152—153. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s