Sighetu Marmației

Erdélyt járva – Máramarossziget

Közzétette:

 

 

A vízreszállás koratavaszon, húsvéttájt veszi kezdetét, ahogy a jég eltakarodik a folyókról. Hangyamód nyüzsög a „bekötő helyen” a sok tutajosnép. Elborítják a Tisza vizét a tutajok, kezdetik szállítani a tört só, lisztsó, a deszka. Van hogy egyetlen tutaj 50 hordót is megbír, s biz van olykor egyetlen hordóban 5 mázsa só. Ügynökök, zsidó sáfárok nyüzsögnek ilyenkor Szigetben, hogy tutajokat vegyenek, rájuk tutajost fogadjanak. Előleget is kap a ruszin, oláh vagy magyar legény, ki a veszélyes útra vállalkozik. mit is – hogy bátrabb legyen? – rögvest felvedel a korcsmákban, elver a szigeti bordélyokban.”

(Emléklapok a régi Magyarországról, 1911)

Sighetu MarmațieiEz a város tényleg egy sziget! Nemcsak azért, mert a Tisza, az Iza és a Róna-patak fogja közre, de azért is, mert megmaradt valami régi bája, máshol már nemigen létező hangulata neki. Nem korábbról, és nem későbbről, a Monarchia idejéből, amire mi nosztalgiával szeretünk eleve gondolni, s amikor még a népek békében éltek itt egymás mellett: román és ruszin, magyar és zsidó.

Sighetu Marmației

Kereken száz évvel ezelőtt még „17 ezer 542 magyar, 1257 német, 532 ruthén és 2001 oláh” élt a Tisza, az Iza és a Róna által bekeretezett Máramarosszigeten, s bár a lakosság megduplázódott, mára mindössze 16 százaléknyi magyar és 3 százaléknyi ruszin maradt…

Mindehhez hozzá kell tenni, akkoriban igen gazdag vidéknek számított Máramaros megye, ami ma a szegénység, de legalábbis az egyszerűség arcait mutatja felénk, s aminek a székhelye volt ez a város. A 2007-től újra megnyitott határhídon immár bármikor elérhető ukrajnai oldalon van az az Aknaszlatina, aminek sómezőivel kiegészülve a honi sóbányászat egyik központjának számított évszázadokig ez a környék. És, mondani sem kell, fában sem szűkölködött, ugyanúgy a Tiszán, tutajokon szállították az ország belseje felé, mint a sót. Ahogy létezett helyben két téglagyár, villanytelep, bútorgyár, gőzfűrész , ónacél és lakatosáru gyár, de még bugylibicskagyár is. Ám, mondom, az erdőket, illetve a múlt építészeti emlékeit leszámítva mára ebből nem maradt túl sok… ahogy azt is ismétlem, valami mégis maradt a levegőben, ami sehol nem ugyanaz, mint itt.

Sighetu Marmației, Palace of CultureA valahai megyeháza például – ami ma étteremnek és várostörténeti múzeumnak ad otthont – a neogótikus református templommal szemben, a főtértől füttyentésnyire őrzi az időt, s ez a főtér is olyan, amilyennek egy kisváros főterének lennie kell, s amilyen ama boldog békeidőkben lehetett: nyugalmas, ugyanakkor élettel teli. Ahol a korábbi korok kincseivel kereskedő cigány asszonnyal éppúgy el lehet diskurálni egy pohárka pálinka mellett – ha már a gazdag múlt diribdarabjai, becses csecsebecséi az ő kezein keresztül vándorolnak el a már megénekelt Feketetói vásárba, ide-oda –, s ahol a magyar szó máig nem ritkaság. Noha tudjuk az útikönyvből, már csak minden ötödik ember magyar itt, a múzeumtól a kisboltig mindenütt meg tudtuk értetni magunkat. Ami a szórvány magyar területeken már egyáltalán nem jellemző. És akkor mit szóljanak a zsidók, akik a 16. és 18. századi, Galíciából történő betelepüléseik nyomán, s még a világégések előtt, a helyi lakosság több mint harmadát tették ki, a felekezetek között pedig a legnépesebbeknek számítottak, erre összesen ha százan maradtak?

Ha már őket említjük, itt született például az az Elie Wiesel, aki a görög „holokausztosz”, azaz „égő áldozat” kifejezésből megalkotta a holokauszt szót; aki Az éjszaka című művében elsőként írta meg a haláltáborok poklát – amiért 1986-ban Nobel-békedíjat kapott -; s akinek emlékháza Sighetu Marmației, prison museuma zsinagógától nem messze található. Ahogy a régen rettegett börtön is múzeummá szelídült – ha már miniszterek és főpapok raboskodtak benne, köztük az erdélyi Mindszenthyként emlegetett Márton Áron is –, falai között rendezték be tudniillik a kommunizmus áldozatainak emlékhelyét.

Ahogy a Nobel-díjas író mellett itt született Hollósy Simon, a nagybányai festőiskola alapítója – Hungarian house in the open-air museum in Maramuresszülőházát emléktábla jelzi a főtéren –, és Leövey Klára, aki az 1848—49-es szabadságharc leverése után szökevényeket bújtatott, s ezért öt évet töltött Kufsteinben Teleki Blankával. Mielőtt pedig mennénk tovább a múlt panoptikumába, a közeli skanzenbe, még térjünk be a környék néprajzi emlékeit képek és tárgyak alakjában megidéző folklórközpontba, átellenben az ugyancsak régről maradt mozival. Megéri!

Forrás: Técsi Zoltán-Illyés Csaba – Erdély legszebb városai és főterei (8—9. oldal, Kárpáti Kincsestár, Pannon-Literatúra Kft. 2020 ISBN 978 963 237 236 5

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s