Juhász Gyula – Babits Szegeden

Ezerkilencszázhat őszén került a hallgatag és zárkózott fiatal Babits Szegedre, amelyet ő a por városának nevezett, és 1908 őszéig lakott itt a Vitéz utca egyik emeletes házának földszinti szobájában, a könyvei és gondolatai, az írásai és tervei között. Mint állami helyettes tanárt vetette ide a sorsa, miután a bajai ciszterciták gimnáziumában próbaévét eltöltötte. Szegeden a reáliskolában helyettesítette a beteg Hegedűs Pált, és amellett a latin nyelvet is ő tanította. Ez volt az ő irodalmi életének földalatti korszaka: már készen volt, vagy javában készült java művei közül több, és még a nyilvánosság fórumán nem jelentkezett, vagy, ha jelentkezett, nem akarták tudomásul venni.

A reáliskolában, ahol a derék Homor István igazgatása alatt működött, mint kitűnő pedagógust és derék kollégát szerették és becsülték társai, akik közül különösen egy Bérczy nevű ragadta meg érdeklődését, akit később a magántudósokról szóló tanulmányában olyan pompásan jellemez. Hegedűs Pál, aki Gyulai Pál kedvence volt, nagy angolbarát, polihisztor, aki többek között Tolsztoj Mi a művészet? című könyvét fordította, és aki valósággal Szókratésze volt a szegedi kávéházi irodalmi életnek, szintén erősen hatott a fiatal tanárra, aki a Mester halála után utóda lett, és könyvtárát is (mely főleg angol történelmi munkákban volt gazdag) megszerezte magának. Maradandó szépségű vezércikkben búcsúztatta el Hegedűs Pált, a Szeged és Vidékében, amely először közölte Babits írásait. Néhány verse jelent még meg itten, egy másik vezércikke, amely Kiss Józsefet, mint a modern, ideges városi költészet atyját méltatja, egy tárcacikke első verses könyvemről és néhány színházi kritikája, amelyek közül a Bernstein Sámsonjáról szóló mintegy a költő tiltakozása az olcsó mesterkedő ellen.

Ezek azonban csak alkalmi névjegyek voltak, amelyeket a helyi lapban leadogatott, az igazi munka titokban és titokzatosan forrott a Vitéz utca csöndes szobája mélyén. Életét megosztotta az iskola és az irodalom között, volt idő, amikor csak az éjszaka óráit szakíthatta a költészetnek, mert terhes és sokoldalú tanári működése egész napját lefoglalta. Megesett, hogy késő reggel benyitottam hozzá, és még mindig olvasmányába elmerülve találtam. Lámpája égett, pedig a nap már régen besütött ablakán.

Babits Szegeden írta a Levelek írisz koszorújából számos darabját, itt érlelődött meg benne a Dante-fordítás, itt írta a Szagokról, illatokról szóló kísérletet. De sok minden született meg a Vitéz utcai szobában, aminek később, sajnos, nyoma veszett. Így a Magyar essayk című nagy tanulmánysorozat, amely a modernség kritikája mintegy, és amelyet valósággal lázas izgalommal, heves ellenkezéssel és végül teljes behódolással olvastam el akkor.

Mert Babits Mihály a nemes konzervatizmus, ahogy akkor mondották, arisztokratikus radikalizmus embere volt, nagy tisztelője a hagyománynak, elismerője a tekintélynek, katolikus és nacionalista. Nagyon rossz véleménye volt a zsurnalizmusról, és nagyon szerette a filológiát. Sokat panaszkodott korunk túltengő lírizmusáról, amely már-már az ő sztoikus lelkét is majdnem kikezdette, és egy levélben azt írta, hogy lírai örökségét szívesen odaadná egy tál objektív lencséért!

Kik voltak kedves írói, szellemi útitársai, lelke barátai? Az angolok leginkább, a költők közül Tennyson és Browning, a prózaírók közül Wells és Meredith. Browning Pippa passes-ét ekkor fordította. (Ez is elveszett.) Ekkor írta Messalina című latin nyelvű tragédiáját – Seneca modorában. Volt neki egy szintén elkallódott egyfelvonásosa, amely a mai ember nagy lelki magányosságát érzékíti meg, szinte strindbergi erővel és komorsággal, de már egészen Babits hangján és színeivel. Írt egy értekezést a tájkertészetről, irt latin és francia verseket. Különös műhely volt az a csöndes zúg Porvárosban: nagyra kelendő dolgok arzenálja.

Néha eljárt a kávéházba is, a Tisza tanári asztalához, ahol Bérczy kolléga sakkozott és felsőbb matematikát magyarázott, ahol a kis Blau egészen rossz véleménnyel volt a véletlenül napfényre kerülő Babits-versekről, és ahol egy megértő lelkű és szerető szívű költőtárs is találkozott: a finom, művelt Kun József, a Kiss József-imádó. Ő volt Babits első valódi méltányolója Szegeden, és ő mutatta be Kiss Józsefnek, aki egy jubileumára jött le városunkba és nem is gondolta, hogy az a sápadt, sovány, szerény és ideges fiatalember, ott szemben vele, már akkor is trónpretendens, és nemsokára elsők elsője a magyar költészet királyságában. Balázs Bélával én hoztam össze a Royal-kávéházban Babitsot, órákig vitáztak a művészet lényegéről, és végül is nem tudtak megegyezni. Babits ebben az időben többnyire rajtam próbálta ki verseit. Egész felolvasó délutánok voltak a lakásán, az ő utánozhatatlanul eredeti, különös és hatásos éneklő modorában, mint valami keleti megszállott, mondogatta azokat a strófákat, amelyek ma már irodalmunk legkülönb értékei közül valók. A Feketeországot is nekem olvasta föl először. Én bíztattam, hogy küldjön Pestre is dolgaiból, A Hétet, a Vasárnapi Újságot ajánlottam neki. A Vasárnapi Újságban többek között a Turáni indulóra, jött szerkesztői üzenet. Még nem találták közlendőknek a Babits-verseket.

Ezerkilencszáznyolc telén Nagyváradra vetett a sorsom, amelyet tanári pályának is lehetne mondani, és ekkor néhányan, fiatal költők, Ady Endrével együtt összeállottunk, hogy kiadunk egy modern lírai antológiát. Megmutattam nékik nehány Babits-verset, írtam Szegedre a költőnek, aki némi szabódás után fölcsapott közénk. Mire 1908 őszén megjelent A Holnap első kötete, amely az országos hírt és érdeklődést meghozta Babitsnak, ő a Véletlen jóvoltából, amelyet a kultuszminisztériumban irányítottak, már Fogarason volt tanár, a nagy havasok között, amelyek az ő verseiben maradtak meg nekünk. Babits írói útja a föld alól a csillagokba indult.

Nyugat, 1924. április 1.

Forrás: Juhász Gyula – Örökség (Magyar Elektronikus Könyvtár