Felfedezők és misszionáriusok Afrikában

A búrok 1800 körül már 150 esztendeje letelepültek Dél-Afrikában, nyugaton virult a rabszolga-kereskedelem Amerikával, keleten az ománi szultánok elűzték a portugálokat a kelet-afrikai partokról s rabszolga-vadászatot indítottak, hogy ellássák munkaerővel a zanzibári és pembai szegfűszegültetvényeiket – új korszak kezdődött Afrika és Európa kapcsolatában.

Már 1788-ban megalapították Londonban az African Association-t; a társaság célja Afrika belsejének felkutatása volt. Angol és francia felfedezők hatoltak be a kontinens mélyére, részben az Atlanti-óceán partjairól, részben a Szaharán át. A német Heirich Barth 1850—1855-ig kutatta a Sahel-övezetet Timbuktu s a Csád-tó parti Bornu között fekvő vidéken; elsősorban az általa bejárt országok gazdasági kapcsolatairól számolt be részletesen.

Fotó ábrázolja a korai keresztény misszionáriusokat és az őslakos afrikai embereket

A tengerparton angol és amerikai protestáns missziós állomások létesültek, de francia és ír katolikus hittérítők is megjelentek. A misszionáriusok hitüktől vezérelve meg akarták óvni az afrikaiakat, hogy továbbra is „istentelen vademberek” legyenek. Mélységesen felháborította őket a rabszolga-kereskedelem, amit ugyan betiltottak, de továbbra is folyt, elsősorban Brazíliával.

A 18. század vége felé az angolok Freetownban, Sierra Leone partvidékén felszabadított rabszolgákat telepítettek le. 1882-ben az Egyesült Államok Libériában államot alapított a felszabadított amerikai rabszolgák számára. Ebben az országban az „amerikoliberálisok” – az egykori rabszolgák – hatalmi elitje elnyomta a helyi lakosságot, amíg Samuel Doe 1980-ban megfosztotta őket hatalmuktól. Ám Doe sem bizonyult jobbnak, mint Afrika számos más híres-hírhedt hatalmassága. 1990 szeptemberében hónapokon át tartó borzalmas törzsi harcok után sor került arra, amit a Nobel-díjas író, Wole Soyinka megjósolt. Samuel Kanyon Doe-t a felkelők meggyilkolták. Hagyatéka egy olyan ország, melyet évekre elpusztítottak.

Nyugat-Afrikában már a portugálokkal megérkeztek a keresztény misszionáriusok. Kelet-Afrika csak akkor vált fontossá, amikor a skót hittérítő és felfedező, David Livingstone 1854—1856-ban bejárta a kontinens déli részét, Luandától Qelimaneig s beszámolt a portugál Mozambik rabszolga-kereskedelméről. Európában nőtt a felháborodás a rabszolga-kereskedelem ellen.

Az angolok buzgó érdeklődéséhez Afrika iránt az is jelentősen hozzájárult, hogy meg voltak győződve : meg kell találniuk a Nílus forrásvidékét, s ki kell terjeszteni rá a brit korona hatalmát. Akkoriban London épp azon ügyködött, hogy bekebelezze Egyiptomot az angol érdekszférába, majd Szudánt is megszerezte. Ma már érthetetlen okokból attól tartottak, hogy a franciák valamikor képesek lesznek a Nílus vízállását s ezáltal az Egyiptom számára nélkülözhetetlen évi áradásokat befolyásolni. Nehezen volt elképzelhető, hogy a Nílusnak nincs is egyértelmű forrása.

A keresztény misszionáriusok – bár némi késéssel – követték a felfedezőket. Hitük által vezérelve, hogy vallásuk és civilizációjuk az egyedül üdvözítő, megtanították a feketéket írni-olvasni, európai ruhába öltöztették őket, s éppúgy elítélték a bennszülöttek meztelenségét, mint gyakran pompázatos öltözéküket. Mindent jobban tudtak, lándzsát törtek az egynejűség mellett és elvetették az ősi istenségeket, akik számukra természetesen csak bálványok voltak. A bozótban a templomokban harsogott a harmónium; a négerek hangszerszámait – és ezek nemcsak dobok voltak – ugyanúgy száműzték és tiltották, mint táncaikat, a szájhagyomány által terjesztett irodalmukat (ezek helyét elfoglalták a bibliai történetek) vagy művészi faragású maszkjaikat.

A misszionáriusok azonban nemcsak a bibliát hozták magukkal, hanem gyógyszereket is. A fehér misszionáriusok – férfiak és nők – szilárdan elhatározták, hogy jót fognak tenni – akár akarták azt az afrikaiak, akár nem, akár szükségük volt rá, akár nem.

Forrás: Ezerarcú világunk – Afrika (20.oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1994 ISBN 963 7961 34 8 4. kötet