Aborigines

Szélfútta honfoglalók

Közzétette:

 

 

Az ausztrál kontinens őslakóit általában „feketéknek” nevezik. Bőrszínük valóban sokkal sötétebb az európaiakétól, de nem fekete, hanem vörösbarna. Az újszülött csecsemő bőre sárgás rózsaszín, azonban fokozatosan sötétedik, és két-három hét múltán mát éppen olyan színű, mint a felnőtteké.

Ausztrália sötét bőrű őslakóit az antropológusok külön nagyrasszba sorolják, amely az ausztralid emberfajta nevet kapta. Ezen belül is különböző típusú csoportokat különíthetünk el. Az ausztrálok hivatalos szóhasználattal – mint más területeken is az őslakókat – összefoglalóan aborigine-nek (őslakosnak, röviden abonak) nevezik őket.

Testalkatukat tekintve az őslakók általában szikár, egyenes tartású emberek. Magasságuk közepesnek mondható. Az antropológusok nagyon sok őslakosról méretet vettek, s azt találták, hogy a férfiak átlagos magassága 169 cm, a nőké 157 cm.. Csupán érdekességként említjük meg, hogy akadtak közöttük valóságos óriások (maximum 215 cm), de pigmeus méretűek is (150 cm-nél alacsonyabb felnőttek). A magasabb növésűek a kontinens É-i és ÉK-i részein (York-félsziget) élnek, ahol a táplálkozási feltételek kedvezőbbek, míg az alacsony termetűek a belső sivatagok lakói. Az európaiakkal összehasonlítva kitűnik, hogy az ausztralid emberek törzse viszonylag rövidebb, végtagjaik ennek megfelelően hosszabbak. Keskenyebb a válluk, csípőjük is.

 

Aborigines Aborigines

Ausztrál őslakosok

Sokkal szembetűnőbbek azok az alaki tulajdonságok, amelyek az ausztralid emberek koponyájára vonatkoznak. Az őslakók feje hosszúnak, oldalról kissé nyomottnak tűnik. Az antropológusok az ilyen koponyatípust dolichocephalnak vagy hosszúfejűnek nevezik. A különböző koponyaformák összehasonlítása érdekében a kutatók mérési módszereket dolgoztak ki. Az egyik leggyakrabban használt méréstani mutató a koponyaindex. Megmérik a fej (koponya) legnagyobb szélességét (B) és hosszát (L), majd a két számból százalékos arányt képeznek. A koponyaindex tehát (Százszor B per L).

. Dolichocephal vagy hosszúfejű embernek nevezik azt, akinek a koponyaindexe – élő személyen végzett mérés esetében – 77 alatt van. A kutatók azt találták, hogy az ausztralid emberek koponyaindexe 73—74 közötti átlagot mutat. Az agy térfogata nem sokban különbözik az európai emberétől (Wood Jones mérései 850—1500 cm3 közötti adatokat szolgáltattak).

Az őslakók arcvonásai jobban eltérnek a mienktől. Szembeszökő számunkra az orr lapossága, csaknem olyan széles, mint amilyen hosszú. Az ausztralid embernek erősen fejlett a szemöldöke, és mélyen ül fekete színű szeme. A száj általában széles, de az ajkak nem feltétlenül vastagok. Fogaik szép formájúak és nagyok; a kutatók szerint az ausztralidok foga a legfejlettebb a ma élő népcsoportok között. Fogszuvasodás az ősi életmódot folytató embereknél egészen ritka, de gyakori azoknál, akik már európai ételeket fogyasztanak.

Az ausztráliai őslakók haja sötétbarna vagy fekete, hullámos és kissé bodros, de sohasem olyan gyapjas, mint a szomszédos szigeteken élő melanézeké vagy pápuáké. Testük szőrzete is gyérebb, mint az európaiaké. A férfiak szakálla sem nő meg hosszúra. Az idős ausztrál férfiak között nagyon ritka a kopasz ember.

A mai őslakók embertani bemutatása után tekintsünk a múltba: honnan származnak az ausztralid népek?

Az ásatások során kevés fosszilis embercsont került elő. Két emberi koponya érdemel említést, az egyiket a queenslandi Talgaiban, a másikat victoriai Keiloban találták. Mindkettő kora 10—11 ezer év, tehát a pleisztocén korszakból származik. Ebből logikusan sokan arra következtettek, hogy Ausztrália őslakói az utolsó eljegesedés idején Ázsia felől érkeztek. Az ősföldrajzi feltételek ekkor kedveztek a bevándorlóknak, ugyanis a világtenger szintje lényegesen alacsonyabb volt, így például Ausztrália és Új-Guinea csaknem teljesen összefüggött. 10—20 ezer évvel ezelőtt tehát a Sahul-selfen át „száraz lábbal” kelhettek át az ausztrál bennszülöttek ősei.

E népszerű magyarázatnak azonban van egy bökkenője. Nevezetesen az, hogy az igazi tengeri csapda sohasem Ausztrália és Új-Guinea, hanem e kettő és a délkelet-ázsiai szigetek között húzódott. Ez a tengeri övezet (a Wallace-, illetve Weber-féle választóvonal) akadályozta meg, hogy Ázsia fejlett emlősállatai tovább terjeszkedjenek Ausztrálázsiába. Az embernek azonban sikerült legyőznie ezt az akadályt.

Manapság is előfordul, hogy indonéz csónakosok érkeznek Ausztrália ÉNy-i partjaira. Valahol Timor partjai közelében halászhattak a tengeren, amikor a hirtelen megerősödő ÉNy-i monszunszél vagy egy váratlan trópusi ciklon magával ragadta járművüket, és tovasodorta őket. Könnyen elképzelhető, hogy hasonló események régente is előfordultak, és a primitív tutajokon egész családok kerülhettek át a szigetekről Ausztráliába. Nem szükségszerű tehát, hogy Ausztrália őslakói Új-Guinea felől érkeztek. Mivel a „monszunos-ciklonos” utazás lehetősége több tízezer éven át fennállt, különböző korokban eltérő típusú és kultúrájú jövevények vethették meg a lábukat a kontinensen.

Az embertan kutatói tovább keresték a származási kapcsolatot az ausztráliai bennszülöttek és más népek között. Sok elmélet született, még a Japán-szigeteki ainukkal is rokonították őket. A külső embertani jellegek jobban hasonlítanak azon ősi népekéhez, amelyek jelenleg Közép-Indiában és Sri Lankában (veddák) élnek. Genetikai kapcsolataikat igazolja bőrlécrendszerük hasonlósága.

Ma már elég jól nyomon követhető az ausztralid népek vándorlási útvonala Ázsiából a Maláj-félszigeten és Indonézia szigetein át. Egyrészt a Délkelet-Ázsiában ma élő népek között fellelhetők az ausztralid típus helyileg visszamaradt csoportjai, másrészt az ásatások nyomán sok ausztralid koponya került elő. Agy például a jávai Wadjakban talált koponya méretben majdnem azonos az ausztráliai bennszülött koponyájával, pedig a wadjaki ember tízezer évvel ezelőtt élt.

Mindmáig megoldatlan s bizonyára sokáig nyitott kérdés marad: mikor érkeztek az első emberek Ausztrália földjére? Bár az utóbbi években nagyot lendültek előre a kutatások, a leletek megtalálása a szerencsétől is függ. Az ötvenes évek kutatói még azon a véleményen voltak, hogy Ausztrália betelepülése nem régebbi 10—15 ezer évnél. Az újabb leletek radiokarbon vizsgálata szerint a keilori ember 29 650 évvel ezelőtt élt. Ebből már az óvatosabban becslő szakemberek is kénytelenek voltak elismerni a bennszülöttek 30—40 ezer év előtti érkezési idejét. A magyar származású Gallus Sándor régész a Keilor melletti Dry Creek teraszában végzett ásatása során olyan sajátos pattintott eszközöket (ún. polyhedronokat) talált, amelyeknek korát a középső és korai felső-pleisztocénba helyezi, a jelentől számított 60—100 ezer év közötti időszakra. Gallus lehetségesnek tartja, hogy Ausztrália legősibb lakói nem ázsiai bevándorlók voltak, hanem a Homo Sapiens kifejlődhetett egy autochton (őshonos) presapiens csoportból. Természetesen ez az ősi népcsoport időről időre É felől érkező ázsiai egyedekkel keveredett. Bár ezeket a nézeteket az ausztrál antropológusok erősen vitatják, a szaporodó tárgyi bizonyítékok (például tűzhelymaradványok) nyomán az ausztráliai ember megjelenésének kezdeti időpontja mind távolabbi múltba helyeződik, és a 70 ezer esztendő ma már reálisnak tűnő állítás. Természetesen az lenne perdöntő a vitában, ha emberi csontmaradványokra bukkannának.

Forrás: Balázs Dénes: Ausztrália Óceánia Antarktisz (87—89. oldal) Gondolat Kiadó, 1978 ISBN 963 280 677 8

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s