Fyula Juhasz (poet)

Juhász Gyula – Ha nem szeretsz…

Közzétette:

 

 

A doktor úr már évek óta lakója volt az élő halottak házának. Mikor behozták, három ápoló is alig bírt vele. De az első napok dühöngései után lassan elcsöndesedett. Hetekig a szavát se lehetett venni. Egy nagy szerelmi csalódás juttatta ide, az imádott énekesnő hirtelen szakított vele, és ő ezt a rettenetes eseményt egy körúti palota erkélyéről proklamálta az egész világnak. Itt benn semmi sem emlékeztette régi szerelmére, csak az állandó tombolások és veszekedések lármája juttatta eszébe azt a világot, ahonnan jött: a színpad világát. De ő előkelően elvonult egy homályos sarokba és ott órákon át maga elé meredve üldögélt. Egy hegedűt hoztak be vele, ettől a hangszertől nem tudott megválni se éjjel, se nappal, ez a hangszer volt minden kincse, minden gondja. De sohase játszott rajta. Ezzel a hegedűvel kísérte azelőtt az Gyula Juhasz poeténekesnőt. Cremonában vásárolta, a boldog szerelem legédesebb idejében, fiatalon és a legszebb kilátásokkal a jövőre. A doktor úr elnémult, mint ez a hangszer, nem volt többé számára semmi melódia ezen a földön. De mégis, nagy ritkán, késő éjszaka, amikor már a legnehezebb betegek is elcsendesedtek, és az ápoló is elszunnyadt egy pillanatra, a doktor úr terítőjét fejére húzva elkezdett bömbölni, mint az oroszlán a magányos sivatagban, mikor a párját hívogatja. Kísérteties hangja végigbúgott a gyéren megvilágított kórtermeken, sokan fölriadtak, és bosszúsan mondogatták:

– Már megint rájött a bolondóra!

Az orvosok hiába próbáltak lelket önteni bele, makacsul elnézett fölöttük; a fiatal, szőke orvosnőre különösen haragudott, és tőle sohasem fogadott el orvosságot vagy injekciót. Idővel egészen lesoványodott, napbarnította szakállas arcával, kék-fehér csíkos köpenyében olyan volt, mint valami pusztai beduin. Az évek homokja betemette minden emlékét, csak a távol rőt ködéből derengett néha valami felé, egy nagy, igézetes tündöklés halovány árnyéka talán. Olykor operák nevét hallotta, amelyekben az énekesnő diadalait aratta. Nevek, amelyek úgy zengenek, mint a dicsőség és szerelem, boldogan és mámorosan. Ilyenkor fölkapta és lehajtotta fejét, mint a megriadt őz, akit gyilkos csővel célba vettek. És futott messze, hogy egyedül maradjon egy névtelen szenvedéssel, amelynek nincsen szava többé.

Egy nap, éppen új életének harmadik születésnapján, amint a folyosó végén gubbasztott, jelentették neki, hogy látogatója érkezett. Ez volt az első eset oly hosszú idő óta. A doktor úr morgott egyet, dühösen mérte végig az ápolót, de végre is engedett a gyöngéd erőszaknak, és vitette magát a vizsgálószoba felé. Már nem volt elég ereje az ellenállásra. A vizsgálószobában minden csillogott, mint a gyémánt. Üvegek alatt rejtelmes műszerek pihentek és vártak az áldozatokra. Az ablak előtt, amely a sárga fényben elomló kertre nézett, hatalmas alak állott, fekete selyemben. A haja tündökölt a napban, az ajka virított. Ő volt, az énekesnő. Egy kissé a részvét hozta ide, a jóság és irgalom homályos vágya, egy kissé a hiúság izgató érzése, egy kissé valami kötelességféle. Maga sem tudta egészen, miért jött tulajdonképpen? Mellette, hófehér köpenyben, ősz fejjel és mosolygó szemekkel a híres tanár állott ünnepélyesen.

– Nándor, kedves jó, drága Nándor! – és már kitárta karjait a nő, mint valami nagy ária végén, amelyre a tetszés vihara dübörög.

A doktor úr valami lehetetlenül üres és merev tekintettel keresztülnézett rajta, mintha egy ismeretlen világba révedne, az ujjaival unottan babrált a kék-fehércsíkos daróc gombjaival, azután gyorsan és dühösen hátat fordított a napnak és a nőnek, mindennek, s már topogott kifelé. Az ajtót úgy csapta be, mint a pokol kapuit, és a hosszú, néptelen folyosón ment vissza a homályos sarokba, egy szó nélkül, mintha semmi se történt volna. Az énekesnő és a tanár összenézett. Az énekesnő szemében valami ritka gyöngy ragyogott e pillanatban.

– Ezt előre láttam, asszonyom, ezen már nem lehet segíteni – mentegetődzött a tanár, és egy szakszerű előadásba kezdett.

…Aznap este, lefekvés után a doktor úr fölült ágyában, elővette a párnák alul a hegedűjét, végtelen gyöngédséggel álla alá tette, majd megcsókolva a vonót, remegő kézzel játszani kezdett. A betegek lassan fölfigyeltek, még az örökké nyugtalanul rikácsoló lengyel király is elhallgatott. A nagy, homályos teremben fájdalmasan és édesen viharzott egy nagy, mély szenvedély zenéje:

Ha nem szeretsz, úgy én szeretlek
S ha én szeretlek, jól vigyázz!

Az Operában ez este fátyolozottan énekelte Carmen lobogó dalait valaki.

Magyarország, 1927. május 22.

Forrás: Juhász Gyula – Örökség (Magyar Elektronikus Könyvtár

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s