„Nagyjaink” szellemi forrásvidéke

Közzétette:

 

 

Pillantás a századelő magyar tudományos életére

A budai Fő utca 68-as számú házánál, ahol a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége tartja székhelyét, két tábla feszül a bejárat melletti falsíkon. Az egyik a magyar Nobel-díjasokat sorolja fel, megadva kitüntetésük időpontját is.

 

Lénárd Fülöp – 1905

Bárány Róbert – 1914

Zsigmondy Richárd – 1925

Szent-Györgyi Albert – 1938

Hevesy György – 1943

Békésy György – 1961

Wigner Jenő – 1963

Gábor Dénes – 1971

Polányi János – 1986

Oláh György – 1994

Harsányi János – 1994”

 

A másik táblán, mely a „Nagyjaink” megjelölést viseli, olyan további nevek találhatók, mint Neumann János, Szilárd Leó, Kármán Tódor és így tovább. Mindannyian a huszadik század első évtizedeiben fejtették ki, illetve alapozták meg tudományos működésüket.

A kései kívülálló számára hihetetlennek tűnik, hogy egy alig tízmillió főt számláló ország szinte egy időben ennyi lángészt tudott adni a világnak. Számos kísérlet történt ennek a rejtélynek a megfejtésére. Egyesek nacionalista alapállásból kiindulva a magyar nemzet eredendő kivételes adottságaiban, sőt génrendszerében keresték a magyarázatot. Balszerencséjükre ezt a felfogást más országok sovinisztái is sajátjukként hirdetik, és a világ nem hajlandó méltányolni egyikük elsőbbségét sem. Azt sem sikerült kellően megindokolniuk, hogy ez az örök érvényű nemzeti géniusz miért nem folyamatosan mutatkozik meg – dacolva a történelem változásaival. Igazat kell adnunk Nagy Ferencnek, a magyar Nobel-díjasok életrajzírójának, mikor úgy fogalmazott, hogy ez a tudománytörténeti szenzáció nem a biológiai hardware, hanem a kulturális-társadalmi software eredménye volt. Az érintettek egyike, Békésy György így ír feljegyzéseiben:

Mindenki felteszi a kérdést: hogyan lehetséges, hogy egy olyan kis országban, mint Magyarország, olyan sok nemzetközileg elismert tudós van? Sok magyar válaszolta meg ezt a kérdést, én magam nem ismerem a pontos választ. Talán egyetlen dolog, amit elmondhatok, hogy életem Svájcban eltöltött részében minden annyira nyugodt és megállapodott volt, hogy ott nem volt szükség harcra az életben maradáshoz. Egészen különböző volt Magyarország, ahol az élet folyamatos harc gyakorlatilag mindenért, bár ez a harc mindig úgy alakult, hogy senkinek sem kellett megsemmisülnie benne. Túl lehetett élni, néha megnyerte, néha elveszítette az ember, de sohasem volt véglegesen és reménytelenül lezárva, legalábbis az én esetemben. Ilyen harcokra szükség van és Magyarország egész történelme folyamán kivette a részét belőlük. Az valószínűleg valamilyen generációk során kialakult tulajdonsága a magyaroknak, hogy ha meg kell halniuk, nem halnak meg olcsón, és sok esetben ez tartja őket életben…”

Békésy szép, de kissé általánosságban mozgó szavai után próbáljunk meg egy lépéssel közelebb kerülni a jelenség lényegéhez. A titok nyitja valószínűleg a századelő magyar elitoktatási rendszerének kivételesen magas színvonalában rejlik.

Norman Macrea, a The Economist főszerkesztője így mutatta be a korabeli viszonyokat:

A század elején Budapest volt Európa leggyorsabban fejlődő metropolisa. Ez a város tudósok, művészek és leendő milliomosok olyan seregét produkálta, amely csak Itália reneszánsz városállamaihoz fogható. A történelem legeredményesebb iskolái kétségkívül a pesti gimnáziumok voltak…”

Az eliten belül is akadt egy csúcs, a magyar középiskolák közül is kiemelkedett a fasori Evangélikus Gimnázium, falai között tanult Szilárd Leó, aki később az atombomba megalkotói közé tartozott, Wigner Jenő, a Nobel-díjas fizikus, Neumann János, a számítógép atyja és sok más, világhírűvé lett tudós.

Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium

Nevével ellentétben az Evangélikus Gimnázium nem zárkózott felekezeti korlátok mögé, legnagyobb számban a gazdasági életben jelentős szerepet játszó vagyonos zsidóság küldte ide a gyerekeit. Példaként megemlítjük, hogy az 1915–16-os tanévben beiratkozott 665 tanuló közül 352 volt zsidó, 1917–18-ban pedig 669-ből 373.

Ezek a szülők nem kívánták fiaikat a vallási kötöttségekkel terhelt zsidó tanintézetekbe beadni, a Szentírás és a Talmud tanulmányozásánál előbbre helyezték a modern technikai tudományok elsajátítását – ezt tartották a jövő útjának. Fenn kívánták tartani bensőséges családi életük kereteit, s bár meg tudták volna fizetni az angliai vagy németországi képzést, vonakodtak attól, hogy külföldre engedjék gyerekeiket. Ezért jelentős anyagi áldozatokat vállaltak, hogy Budapesten is magas színvonalú oktatásban részesüljenek. A fasori gimnáziumban a tandíj összege meghaladta egy-egy alacsonyabb beosztású állami hivatalnok keresetét.

Ez a financiális alap lehetővé tette, hogy a gimnázium magához csábítsa a korszak legmagasabb színvonalán álló tanárokat. Számos akadémikusnak, így Rácz László matematikusnak vagy Mikola Sándor fizikusnak olyan fizetést kínáltak, hogy az egyetemi előadó helyett a középiskolai katedrát választották.

A „reál irányultság” – ahogy akkoriban mondták – természetesen érvényesült, a leérettségizettek ötven százaléka műszaki, húsz százaléka az orvosi pályát választotta, és csak minden huszadik ment bölcsésznek. Az iskola vezetése azonban felismerte, hogy a jövő tudósainak oktatása nem lehet teljes, ha csak a technikai-szakmai tárgyakra korlátozódik, tudniuk kell valamennyit a történelemből, a jogtudományból, a közgazdaságtanból is. Ezt a felfogást következetesen és sikeresen alkalmazták a tanításban, sokoldalú és széles látókörű embereket neveltek. Wigner Jenő, mikor átvette a Nobel-díjat, nem véletlenül először a fasori gimnáziumnak mondott köszönetet, személy szerint Rácz tanár úrnak.

Ez a tündöklő tehetségű fiatal gárda csak egy dologtól tartotta távol magát: a politikától. Bár a Tanácsköztársaság küzdelmeiben meghatározó szerepet játszottak a zsidó polgárság képviselői – elég Lukács György vagy Balázs Béla nevét említenünk –, ők visszahúzódtak, intellektuális méltóságukon alulinak találták, hogy részt vegyenek a forradalmi mozgalmakban.

A háború után uralomra kerülő jobboldali kormányzat azonban nem méltányolta politikától elzárkózó magatartásukat. Már 1920-ban megszületett az első numerus clausus, „zárt szám” törvény, mely szerint „a tudományegyetemekre, a Műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra az 1920–21-es tanév kezdetétől csak olyan egyének iratkozhatnak be, kik nemzethűségi és erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatók… arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz tartozó ifjak arányszáma a hallgatók között lehetőség szerint elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát.” Ez a rendelkezés a zsidó származású fiatalok nagy része előtt bezárta a hazai érvényesülés kapuját. Az egyetemeken elharapódzott a fasiszta bajtársi egyesületek terrorja, még az oktatótermekben is dühöngött a „Hirig Simon”, a testi bántalmazás. Aki tehette, elpályázott külföldre.

Az ifjú tudósok diplomájuk megszerzése után sem futhattak be képességeikhez illő karriert. A rendszer továbbra is diszkriminatív módon bánt velük. Neumann János sohasem lehetett a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Szent-Györgyi Albert helyett a fajelméleti alapon álló nyilas Orsós Ferenc kapta meg az akadémiai nagydíjat. „Folytatódott a tehetségek üldözése 1918 után – jegyzi meg egy kortárs –, mire a magyar fizikusok beleszólhattak volna a fizikába, már mindannyian külföldön voltak…”

Ez a megállapítás nem csak a fizikusokra volt érvényes. Ennek a magyar tudománytörténelemben egyedülálló lángész társaságnak a tagjai, ha különböző időpontban is, de szinte valamennyien elhagyták nemcsak a szülőföldjüket, de az öreg kontinenst is. Amerikában összejött a „Big Six”, a „Nagy Hatos”: Neumann János, Teller Ede, Kármán Tódor, Szilárd Leó, Wigner Jenő és Gábor Dénes elindult a világhír, némelyek pedig a Nobel-díj felé. Gábor Dénes joggal jegyezhette meg egyik levelében: „De jót is tett velem Hitler, mikor kikergetett Európából…”

Ez a mondat kétségtelenül hatásos, de hallatán nem lehet nem gondolnunk arra, hogy ezek a tudósok a hazájukat vesztették el, az ország pedig pótolhatatlan szellemi értékeit.

Forrás: Moldova György – A végtelen vonal (Digitális Irodalmi Akadémia)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s