Egy gyermekkor Kónya tanyáról

Közzétette:

 

 

Egy szál csöpögő gyertya mellett” emlékezem. 1950. június 27-én marhavagonok és ponyvás autók százai indultak a Hortobágyra. Bennük riadt öregek és gyerekek is, a nép ellenségei, köztük én. Birkahodályok, ólak lakói lettünk három évig. Közel tízezer ember kálváriája kezdődött ezen a napon. Áldott legyen az emlékük, az elkövetőket pedig sújtsa megvetés!

* * * * *

Piroska Zsakai

(részlet Zsákai Piroska emlékezéseiből)

Partraszállás, D-day

A Hortobágy folyónál álltunk meg. Harmincnál is több ponyvás autó jött velünk. Amikor a parton felsorakoztattak bennünket és körülöttünk davaj-gitáros üvöltő ávósok rohangásztak farkaskutyákkal, anyáink azt hitték, kivégeznek bennünket. Belelőnek a vízbe, és kész. Imádkozzál kislányom, suttogta Ildikó anyukája, de ő csak pityergett, mert elfelejtette a Hiszekegyet. Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában… nem így van, de hogy? Mindegy… Visszaparancsoltak a ponyva alá, de nem szíjazták vissza. Talán közelbe megyünk és nem Szibériába? Isteni csoda, hogy a zsombékos mezőn nem borultunk fel. Hamarosan rettenetes látvány fogadott bennünket. Döbbent tekintetű emberek bámultak ránk. Három nappal azelőtt idehurcolt „Tito-bérencek” voltak a déli határ mellől. Egy hórihorgas, nagy orrú férfi ordított az ávósokra, hogy hova (…) vigyenek bennünket, mert ott nincs hely. Azok visszaordítottak, hogy menjen a … melegebb éghajlatra, itt maradunk és punktum! Én a platón bámészkodtam és nyújtottam a kezem, hogy segítsen leszállni a vitéz úr, de segítség helyett teljes erővel lerántott. – Még mit nem, kisasszony? Azért sem sírok, fújtam magamban. Leszórták a motyóinkat és estig ott ácsorogtunk. – „Hortobágy, dicső rónaság, Te vagy az Isten homloka…” – szavalt valaki. – Ki ez a hülye? – méltatlankodott egy hang. – Petőfi. – Akkor is hülye! – Mintha nevetés morajlott volna végig a sokaságon. Hogyan tovább? Egy rozzant falak nélküli pajtában zsúfolódtak össze az előttünk érkezők, oda tuszkoltak be minket is. Mély álomba merültünk volna a földön, ha a parancsnok „bajtárs” appelt nem rendel el. Zengzetes szitokszózattal üdvözölt – egész véletlenül üvöltve –, egy ládán SS-terpeszben közölte, hogy itt fogunk megdögleni. Mi vagyunk az ország rákfenéje, haszontalan söpredék stb. Anyu sírt, Lacika a lábán kuporogva bóbiskolt, én pedig arra gondoltam, hogy ő fog megdögleni itt. Éjszaka iszonyatos vihar jött, a pajta tetejét felkapta és mi ott áztunk az Isten szabad ege alatt. Másnap reggel anyut kivitték a rizstelepre dolgozni. Lacika zokogott, anyám úgyszintén. Ottmaradtam a bőgőmasinával és fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Az U alakú birkahodályt kiganajolták (kézzel), és ott alakítottak ki fekhelyeket. Szorosan egymás mellé állítottak és szalmát szórattak a földre. – „Hotel Rákosi” – szellemeskedett valaki. – „Arany bárány szálló” – válaszoltak. Itt fogunk lakni. Így mondták, „lakni”. A dühös patkányok éjszaka csapatosan támadtak, nem akarták feladni a territóriumukat. Nappal a lapos, nagy legyek falatoztak belőlünk. Három napig nem ettünk semmit. Vizet egy lajtban hoztak, de az már másnapra ihatatlan volt. A hodályba észrevétlenül mellénk költözött az Isten.

Lágertöltelékek

Másnap egy rakás ávós érkezett egy teherautóval. – Már csak ti hiányoztatok! – morgott egy öreg sváb. Vezényszavak, csizmadobogás, kutyaugatás, annyi, mint megfélemlítés? Futottak az állomás felé, ahova bevánszorgott egy tehervonat. A vagonokból meggyötört emberek kászálódtak ki, minket elzavartak, ne bámuljunk. Az osztrák határ mellől érkeztek. Egy négynapos kisbaba is volt közöttük, Kati. Egy katonai barakk állt a hodály mellett, a babát odavitték. Az apja kétségbeesetten szaladgált, hogy meg kellene fürdetni. A táborban ott maradhatott egy juhász a családjával meg a birkákkal, de tilos volt nekik velünk, népnyúzókkal kommunikálni. Az asszony szólt a tanácstalan apának, hogy hozza azt a gyereket, majd ő megfürdeti. Fürdesse csak, sziszegett parancsnok, aki a vadszamár becenevet kapta. Az asszony rá sem hederített, tette a dolgát. Túlélésünkhöz még sokszor segített. Kati az érettségi után egy hatalmas csokor virággal köszönte meg a fürdetést. Aztán jöttek a vendek, a svábok, a görög tengerészek, a szerb partizánok, akik naponta írtak levelet Rákosinak, hogy rohadt fasiszták közé zárták őket. Egy belorusz fiú és 90 éves nagymamája volt a kedvencünk. A mami fogorvos volt, de a kezében már nem volt erő, ezért az unoka, a „Szép Nyikita” kapta ki a fájós fogat. Szerencsések voltunk velük. Más táborokban nem volt fogorvos. Esténként a kútnál hanyatt fekve bámultuk a csillagokat és beszélgettünk. Ő oroszul mondta a magáét, én magyarul. Szinkronban voltunk. Amikor a kutyák ugatni kezdtek Nyikita felpattant, kivillantotta az összes fogát és „Nu, kisbugar, davaj szpaty!” kiáltással elköszönt. A görögök úszni tanítottak a csatornában. Hiába nyafogtam Sztavrosznak, hogy engem is tanítson már, a nagylányoknak tetszelgett. Felálltam a fahídra, és „Sztavrosz, ugrok!” kiáltással le is ugrottam. Leértem az aljára és a víz feldobott. A görög elfenekelt, de én megtanultam úszni. A morgós öreg sváb lett a „francia nevelőnőm”. Ha felbőszítettem, cifrán káromkodott, ezért kapta Lincsi nénitől a becenevet. Anyám hajnaltól késő estig a baromfitelepen, a keltetőben dolgozott, ő kérte meg, hogy vigyázzon rám. Neki baronesse voltam. Lajos volt a legrosszabb gyerek a táborban, önvédelemre tanított. – Leszeged a fejed, mint a bika, belefejelsz az ellenfél mellkasába és az összecsuklik. – Kipróbáltam, Lajos összecsuklott. Ez megpecsételte a barátságunkat. Loptunk, mint a szarka, ami a kezünk ügyébe akadt. Éhesek voltunk. Amikor becsuktak bennünket a karcerbe (fabódé), megjelent egy méretes patkány. Mezítláb voltunk, én majdnem frászt kaptam. – Állj a lábamra! Ha harap, engem harap meg – lovagiaskodott. Harminc év múlva Heidelbergben zokogtunk egymás vállán. Megkérdeztem, a lábára álljak-e? Azt felelte, inkább ne! És már nevettünk. – Hazajössz-e? – kérdeztem. – Majd tankkal – felelte, és a fekete szeme haragosan villant. Lassan ötszáznál is többen lettünk. Gróf Szécsényi reggelente tornászott, aztán fogta be a lovakat. Volt vitéz várkapitányunk és csendőrünk, katonatisztünk szép számmal. Anyáink voltak a „szent asszonyok”, ha a hatalomnak gúnyolódni támadt kedve. Karcsival felfedeztük a csikósokat, kiszöktünk hozzájuk. A bajszos nézett minket és megkérdezte, onnan jöttünk-e? – Onnan – morogtam, és nem reménykedtem barátságos fogadtatásban. Délcegen ült a lovon, tett egy kört, majd a kezét nyújtotta: ugorgyá kisgeróf! Nem volt nálam boldogabb a földkerekségen. Karcsival az ötvenéves évfordulón találkoztam újra. – Emlékszel? – Emlékszem hát, mindenre. A tanítónk harmadikos gimnazista fiú volt, Szentgotthárdról hozták oda őket. Napiparancsba kapta, hogy tanítania kell. Előtte egy évig a „szabad” gyerekekkel jártunk egy csöpp tanyasi kulipintyóba. Megszerettük egymást és ez nem illett bele a tervbe. Ezért a táborban egy sárból vert épületben kineveztek egy szobát iskolának. Ez a fiú úgy tanított, „mint akinek hatalma van”. Nemcsak tanított, reggeltől estig gondja volt ránk. Két éve temettük, én búcsúztattam, illetve búcsúztattam volna, ha nem jut eszembe Néri Szent Fülöp. „Legyetek jók, ha tudtok!” És akkor rámjött a sírás. Áldott legyen az emléke!

Forrás: Azok a boldog ötvenes évek! – Zsákai Piroska emlékezései http://www.hortobagyideportaltak.hu/Zs%C3%A1kai-Piroska-eml%C3%A9kei.pdf

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s