Csoóri Sándor

Csoóri Sándor – Június forrósága

Közzétette:

 

 

Nyárközép. Körös-körül kitartóan tüzel június. Bárhova lép az ember, túlzás nélkül azt hiheti: befűtött kemenceszáj előtt halad tovább. És rögtön azt is, hogy nincs vége a kemencének. Mindenfelé pörkölődik a fű, az akáclevél, s a porban talált sastoll is meleg.

Sokan elátkoznák az ilyen holttengeri napokat. Behúzódnak előlük az árnyékba, isszák védekezésül a sört, a hideg fröccsöket, és hűtik magukat Csoóri Sándorgyors zuhanyokkal.

Engem nem zavar, ellenkezőleg: egyenesen lázba hoz ez az idő. Akár egy hozzám bújó női test forrósága. A levegőben fasorok remegnek, s egy-egy hőgutás dongó tébolyog, aranysávos bundájában, mint valami Dosztojevszkij-álomból kizuhant, őrült bojár, aki elveszített Istenét keresi az ég alatt. Hallani, hogy sír, hogy káromkodik s abajog, és vezeklésül szórja maga mögé az aranyakat.

Ifjúságom vérmes kora nyomul elém ilyenkor a lebegő fasorokkal. Az öt-hat nyár közül különösen az egyik. A háború utáni második nyár. Pápán diákoskodom, tizenhét éves vagyok, bolondulok a lányokért, egészen pontosan a nőkért, de szegény is vagyok és félénk is, a velem egykorú „hölgyek” akkoriban még szendék, a nálam idősebbek pedig még átnéznek rajtam. Mintha késekkel dobálna körül a nyár!

Vége a tanévnek, haza kéne utazzam Zámolyra, de nem megyek, mert egyik tanárom beajánlott a tűzoltósághoz tűzőrnek, annyi pénzkereset reményében, amennyiért a háborúban elkallódott Bocskai-ruhám helyébe tán újat is vehetek.

Az első önálló nyaram, mióta a földön vagyok! Az első, titkos ígéretekkel fölhangolt évszak, mióta a végtelenséget is el tudom képzelni egy-egy pillanatra. A Tapolca vize zöld, a régi malmok helyén fürödni lehet, s nézni, ahogy a vízből kilépő nők hajából csurog a víz.

Ezt persze csak a szabad időben nyújtja a nyár, a huszonnégy órából öt-hat órát, a többit egy toronyban töltöm. A Szent Anna-templom tornyában, távcsővel a kezemben. Az a dolgom, hogy figyeljem a határt, nem üt-e tűz ki valahol.

Egy idős mezőőrrel váltjuk egymást. Van fönn, a toronyban egy ágyam is, valójában ez a „mennyei albérlet” az én igazi albérletem. Nem kell fizetnem érte semmit. Néhány nap után a harangzúgás se zavar, ott kolompolnak alattam az ércek, s hajnali ötkor már a szívemet élesztgetik.

D. úr, a mezőőr, egy első világháborús utász, kiszolgált katona, túl van minden ámulaton: a hamvasát rám hagyja. A távcső még akkor is az én nyakamban lóg, ha ő teljesít szolgálatot. Őt nem érdekli sem a napfölkelte, sem a napnyugvás. Még akkor se, ha néha olyan tőle a nyugati égalja, mintha tűzvész volna arrafelé. Nem érdekli a galambokat űző héja, a hullámzó rozstáblák közt bicikliző plébánoscsapat. Alattunk ott él, ott lélegzik a város meghitten, gyanútlanul, kiterítve, mint madártávlatból egy utcaszínház. Őt ez is hidegen hagyja. Én viszont fölneszelek minden jelenetre. Ezerkilencszáznegyvenháromban, amikor a szövetségesek elkezdték Magyarországot bombázni, a véletlen egyszer már kezembe adta a távcsövet. A zámolyi határban fölállított légvédelmi megfigyelők magaslesén egyik rokonom megengedte, hogy a félelmetes morgással Pest felé tartó bombázók kötelékeit „közelről” láthassam. Tanú voltam és beavatott. Remegtem a látványtól, de megbabonázottan remegtem. S most, négy esztendő elmúltával, túl a háború mészárszéki közönyén, fölszabadultan sétáltattam a távcsövet Kéttornyúlaktól Tapolcafőig, Pápateszér és Gyimót irányába.

Egy-egy városban régen is voltak tűztornyok, ahonnét – telefon híján – a várost és a gabonát érlelő határt figyelték. De a háború utáni megfigyelés értelme kissé megváltozott. A Szent Anna-templom tornyából nekünk a nép vagyonát kellett őriznünk. Amikor „kiképeztek” a szolgálatra, belém vésték, hogy ne felejtsem: a földosztás nem mindenkinek tetszett és tetszik, s a bosszú eszköze lehet a tűz is. A gyújtogatás.

Kezdetben rangnak éreztem a megbízatást és a felelősséget. De ahogy múltak a napok, s a gyújtogatásról szóló föltevésekből nem lett semmi, a világ ezernyi apró mozzanata átvette hatalmát meghatódásom fölött. Haranghimbálózás szórakoztatott, és rovarokra vadászó fecskék. A templomtövi házak magánélete. Ablakok nyíltak, s ajtók csukódtak alattam. Egyik udvaron szappant főztek, a másikon meg fejték a kecskét. Nevetés gyöngyözött gátlástalanul az ég felé. Egy fiatal, kontyos asszony ruhát teregetett laza ingben, nem sejtve semmit, hogy valakinek akaratlanul is megállhat rajta a tekintete.

Mondjam azt, hogy ettől az ajándékpillanattól kezdődően valamiféle csodát vártam? Csodát, csodát – és nem is hiába?

Egyik június végi délelőtt, őrködésem és bámészkodásom közepette, a templomközeli ház lugassal körülfuttatott, zárt teraszán három huszonnégy-huszonöt év körüli lány lépett ki pokróccal és könyvvel a hóna alatt. Pokrócaikat leterítették a betonra, jól körülnéztek, hogy láthatja-e őket valaki, aztán szépen hanyagul, mégis némi feszélyezettséggel vetkőzni kezdtek. Szoknya le, blúz le, melltartó le. A távcsövön át nyolc méterre ha lehettek tőlem. Meztelenül eddig csak orosz katonalányokat láttam Pákozdon, két vashordóban fürödtek a konyha közepén. De az inkább egy villanás volt. Gyors látomás, párában, gőzben beburkolva. És az aktok a festők albumában, azok is olyanok csak, mintha színes homályú ablakon át látnál valakit kirajzolódni anyaszülten! Feküsznek fehér gyolccsal leterített ágyon, egyik kezük a fejük alatt, másik a combjukon pihen, gyönyörűek, de halottak! A teraszon napozni készülő három lány combja, csípője, melle, nyakíve, lágyan mozgó ágyéka azonban egészen más volt: torkomnak ugró elevenség. Előzmények nélküli új világ. Szemem szűz földrésze, s olyan új valóság, amely semmi másra nem hasonlít.

Talán ha egy lány jelenik meg a teraszon három helyett, fullasztó kamaszábrándjaim lasszóját kivetem rá, s képzeletemben magamhoz húzom vakon, de a három együtt a megosztott és a személytelenné párolódó érzékiség érinthetetlen remekműve volt. Újra és újra nekilendülő szívdobogás és június végtelensége.

Tudtam, hogy illetlenséget, sőt tán bűnt követek el ellenük onnan föntről, mégse tudtam levenni róluk a szemem. Zakatoló bűntudatom is csak a mágneses tér feszültségét fokozta egyre jobban. Ahogy mozdultak, mozdult velük a világ. A veszprémi út fái föllebegtek elém, s nagy lapulevélárnyékok suhantak át a szememen. Megelevenedett tőlük még a temető is. Márvány sírkövei mint hatalmas fehér lepkék billegtek jobbra-balra. Néztem a sárguló búzatáblákat, s néztem őket. A táblák közt futó dűlőúton karcsú por szállt. Jó lett volna magamhoz ölelni a port is! Soha nem örültem úgy megbukott jóslatnak, mint ott a toronyban annak, hogy nincsenek alattomos, gonosz mezőtüzek. Csak ők vannak, ők hárman, az élet titkos ajándékaként szemem előtt; hajuk szabadon szétterítve a puha pokrócon. Zöld alapon fekete sörény. Igen, csak ők, akik ha fölülnek egy-egy harangütésre, mellük előredől, s megremeg, mint áramütéses versben a szavak; ha pedig visszafeküsznek hanyatt a pokrócon, magasabb lesz tőlük az ég, nagyobb helye lesz a levegőben júniusnak, a láthatatlan tűznek, mely sóhajtásokat éget porcelánra.

Mondják: mennyi hó van a verseimben! Mennyi szél, fa, dideregtető szomorúság! Valakinek föl kéne fedeznie egyszer a verseket megpörkölő forróságot, a folyónak, tengernek bemutatkozó nőket, akiket fölbukkanni ott láttam én először, azon a templomtövi, lugassal körbefuttatott teraszon.

1985

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s