IV. Béla újjáépítő munkája

Közzétette:

 

 

A Muhi csata után a tatárok elől Dalmáciába menekülő, majd onnan hazatérő IV. Béla energikusan látott hozzá az újjáépítés munkájához. Nagyszabású várépítésekbe kezdett, s erre buzdította a főurakat és a főpapokat is. A várépítés gazdasági alapját azok a birtokadományozások biztosították, amelyeket II. András kezdett el, s amelyeket most – Béla IV. (Chronikon Pictum)belátva, hogy az idő kereke nem forgatható vissza – Béla is felkarolt. A jellemzően domb- vagy hegytetőkre épülő várak magját általában vaskos kőtorony alkotta, amelyet kőfal, esetleg fából készült palánk vett körül. A későbbiekben a tornyok köré épültek az ugyancsak kőből készült várkápolnák, a várúrnak és családjának kényelmesebb otthont nyújtó paloták és különböző gazdasági épületek. 1241-ben jó, ha tíz ilyen kővár magasodott az országban. 1270-ben, Béla halálakor viszont már kereken száz, a század végén pedig mintegy háromszáz. Ezek mintegy harmada volt a királyi páré, kétharmada pedig a báróké. Az ilyen erősségek egyike a Béla által 1250 és 1260 között építtetett 31 méter magas visegrádi Salamon-torony volt, amelynek alsó emeleteit raktárak, a konyha és a cselédek szobái, a középsőket a királyi pár lakótermei és hálószobái foglalták el, míg legfölül a várőrség kapott helyet. Bár a lakótornyot a századok folyamán belsőleg többször átalakították, külső formája még ma is a 13. századot idézi.

 

Salamon-torony, Visegrád

Az új erődítmények nemcsak uradalmi központok, hanem hadászati támaszpontok és hatalmi szimbólumok is voltak. Idővel nemcsak gazdag és nagy hatalmú tulajdonosaiknak, hanem a szolgálatukba szegődött szegényebb, ám fegyverforgató nemeseknek is védelmet nyújtottak. Ezek a később familiárisoknak nevezett nemesek az otthont nyújtó nagyúr állandó kíséretéhez tartoztak. Háború esetén vele együtt szálltak harcba, békeidőben pedig felügyelték és igazgatták az uruk birtokain folyó munkát: behajtották az adókat, megbüntették a renitenskedőket, eljártak peres ügyekben. A familiaritás intézménye hasonlított a nyugat-európai vazallusi viszonyhoz, s ennyiben a hűbériséghez. A hasonlóság azonban nem jelentett azonosságot. A nyugat-európai vazallustól eltérően a magyar familiáris ugyanis nem kapott hűbérbirtokot, s személyében sem került ura joghatósága alá, hanem tetteiért a királyi bíróságnak tartozott felelősséggel. Nem kötötte őket olyan hűbéreskü sem, amely viszonyukat – jogaikat és kötelességeiket világosan – megfogalmazta volna.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (92—93. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s