Pilinszky János

Pilinszky János – Pontos idő

Közzétette:

 

 

Mindannyiunkkal megtörtént már, hogy mentünk elgondolkodva az utcán, s hirtelen egy gyerek toppant elénk:

Bácsi kérem, hány óra?

Ilyenkor én mindig zavarba jövök. Órám öreg és pontatlan óra, s nekem ugyan megfelel, amit mutat, a „körülbelül idő”, de hátha ennek a gyereknek fontos a legkisebb másodperc is, amit már csak gyémántkerekű elektromos órák tarthatnak számon?

Ennyi meg ennyi – válaszolom hát készségesen, s mindjárt hozzá is teszem: – de az én órám nem valami pontos. Lehet, hogy pár perccel több az idő, de az is lehet, hogy kevesebb…

Pilinszky JánosAnnak a kislánynak, aki utoljára – tegnap este – kérdezte meg tőlem, hány óra? – ilyen egészen pontos, gyémántpontosságú időre lett volna szüksége. Nem volt mit tennem: széttárt karokkal mutattam, hogy többet, pontosabbat nem várhat tőlem. Se tőlem, se az órától.

Ez ott történt az utcánkban, fél öt tájban, ott, ahol az iskola áll, s a gyerekek kiözönlenek az oldalkapun.

A kislány zavarba jött. Egy felnőtt, akinek órája van, s mégse tudja a pontos időt.

De hát mit volt mit tennem, tétova mosollyal tovább indultam. Alig megyek azonban egy darabkát, hátam mögött megint hallom a gyerek lépéseit.

Bácsi kérem, van ebben az utcában könyvtár?

Van. Éppen itt szemben – és mutatom neki a szürke, állig begombolt épületet.

Ide szerettem volna menni.

Vállat vonok, és megint indulnék.

Bácsi kérem, megengedi, hogy a bácsival menjek?

A félelem és bizalmasság, a tanácstalanság és határozottság e tündéri keveréke csaknem elnémított.

Hol laksz?

Itt, ebben az utcában.

És melyik oldalon?

Ezen, ahol most a bácsival állunk.

Pár lépés és megérkeztünk a házunk elé. Az igazság az, hogy nem mertem tovább kísérni. Volt valami csodálatos érzékenység ebben a mellém csatlakozó kisgyerekben, féltem, hogy megriasztom. Csak hagytam hát működni e különös, forró kis bizalmat: kérje, amit akar, tegye, amit gondol.

Messze laksz innen?

Rázza a fejét és a következő házak egyikére mutat.

Nahát én akkor bemegyek itten – állok meg végre a kapunkban. – Te is siess haza szépen!

S ő menne is, de hirtelen és váratlanul, most már a kezem után kapva ismét megállít.

Jaj, félek! Tessék megvárni, míg elmegy ez az autó.

Ez az autó” egy öreg teherautó, egy rozsdás, vén, négykerekű doboz, mely épp most mászik el előttünk az úttesten.

Most már valóban meglepődöm. Mitől fél ez a kislány? Az ablakon kihajolva attól, hogy odalent eldöcög a villamos? A hídon állva, hogy alant a folyamon elúszik a teherhajó? Hiszen ez a kislány mindentől fél! S talán mindenkitől?

Félelem és bizalom, bizalom és félelem – jár eszemben szinte fokonként a lépcsőn fölmenet. Bizalom és félelem, ahogy egy ajtó tárul és bezárul. Csodálatos kis idegen, mi lesz belőled?

Mostanra már te is bizonyára hazaérkeztél, leraktad a kabátod és kibontottad a táskádat. De később, jóval később, évek múlva, mi lesz veled, ennyi félelemmel és bizalommal a szívedben? – Én most a karosszékben ülök, nincs kedvem olvasni, csak csukott szemmel pihenek egy kicsit. Most meg fölállok – látod? – s a nagy faliórához lépek, s a karórámon érted, egyedül teérted „beállítom a pontos időt”.

(Új Ember, 1960. április 10.)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s