Schwechati csata

A schwechati csata

Közzétette:

 

 

A nemzetiségi törekvések és a bécsi reakció harapófogójába szorult magyar forradalom szeptember elejére súlyos válságba került. Miután Batthyány és Deák eredménytelenül tárgyalt az osztrák vezetőkkel és az uralkodóval, a kormány szeptember 11-én lemondott. Ugyanezen a napon 30—35 ezer fős seregével Jelačić átkelt a Dráván, és megindult Pest felé. A déli határok mentén állomásozó kisebb magyar csapattestek visszavonultak. A Batthyány vezetésével újjáalakult kormány támogatására szeptember 16-án Országos Honvédelmi Bizottmány alakult Kossuth elnöklete alatt. Az események irányítása ekkortól az elszánt és fáradhatatlan Kossuth kezébe került; a Bizottmány munkájában sem Batthyány, sem Deák, sem Eötvös, sem a történtek miatt lelkileg összeroppant és a döblingi elmegyógyintézetbe szállított Széchenyi nem vett részt.

 

Schwechati csata

Anton Ziegler: A schwechati csata (1850)

Batthyány és minisztertársai energikusan láttak hozzá az önvédelmi háború megszervezéséhez. A külföldön állomásozó magyar ezredeket hazatérésre szólították fel, a mozgósítható erőket a Dunántúlra vezényelték és önkéntes nemzetőri csapatok szervezésére adtak utasítást. Szeptember végén Kossuth toborzókörútra indult az Alföldre. Erőfeszítéseik sikerrel jártak. A magyar csapatok, melyeket Móga János altábornagy vezetett, szeptember 29-én Pákozdnál megállították a császári lobogók alatt felvonuló horvát sereget. Kudarcát beismerve Jelačić fegyverszünetet kért, és visszavonult Bécs felé. A nagyrészt újoncokból és nemzetőrökből álló magyar sereg Schwechátig üldözte a horvátokat, ahol azonban október 30-án vereséget szenvedett a császári csapatokkal megerősített ellenféltől. A győztes sereg és egyben a teljes császári haderő főparancsnoka, Alfred Windisch-Grätz herceg előbb az október 6-án újra kezdődött bécsi forradalmat verte le, majd benyomult magyar területre, és üldözőbe vette a hátráló magyar csapattesteket. A forradalmi Magyarország erejét ettől kezdve a fegyveres küzdelem kötötte le. Egyszerre kellett harcolnia a császári haderővel és a Bécs által egyre nyilvánvalóbban támogatott szerb, román és szlovák irreguláris szabadcsapatokkal. Mindezt úgy, hogy külső segítségre sehonnan sem számíthatott. A Párizsba és Londonba küldött magyar követekkel világosan közölték: a Habsburg Monarchia fennállása a kontinentális egyensúly egyik fontos záloga, ezért a magyar függetlenedési törekvések nem számíthatnak támogatásra.

Forrás: Romsics Ignác: Magyarország története (338—339. oldal) Kossuth Kiadó, 2017 ISBN 978-963-09-9005-9

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s