A székely és a vörös üngösök

Fotos és Martonos két szomszéd falu a Székelyföldön, mégpedig annyira szomszéd, hogy csak egy lépés választja el őket egymástól.

Egy martonosi székely adós volt fél polturával fotosi atyafiának, de bármennyiszer kérte a hitelező a maga pénzét, az adós csak halogatta a fizetést; utoljára addig halogatta, hogy egyszercsak meghalt.

– De komé, nem viszed azt el a másvilágra! – monda a hitelező, s amint székely szokásként a holtat kitették temetése előtti nap a kápolnába, ő bemászott éjszaka az ablakon, hogy ott majd megvárja, mikor éjfélben megjelenik adósának a lelke, s akkor azt nyakon foga, és addig el nem ereszti, amíg az ő polturáját meg nem adja.

Elbújt tehát az orgona alá, s ott fülelt éjfélig, amidőn váratlanul megnyílik a templomajtó, s belépnek rajta a vörös üngösök, számra tizenketten.

Így hívták azon időben a Székelyföldet és az oláhságot rettegető hírhedett zsiványokat, mivelhogy vörös üngöt viseltek.

Ezek jöttek most ide a templomba a más országban rabolt mindenféle kincseken megosztozni.

De vezérük nem volt, azt valami rablás alkalmával a pandúrok agyonlőtték, s most nem volt, aki igazságos részekre tudja osztani közöttük a szerzett zsákmányt.

Nagyhirtelen azonban megválasztották magok közül a legkegyetlenebb fickót; hanem előbb próbát kellett neki tenni, ha vajon érdemes-e, hogy ilyen derék zsiványoknak vezetőjük legyen, s ez a próba abbul állott, hogy egy kést bele kellett neki ütni az ott kiterítve fekvő halott szívébe.

Történt azonban, hogy a ravatalra terített székely nem volt valóban meghalva, hanem csak elrejtőzködve, ami gyakran megesett már, s mindent hallva, ami mellette történik, az irtóztató félelem oly erővel hatott idegeire, hogy amint a rablóvezér-kandidátus odalépett, hogy szívébe üsse a kést, a tetszhalott egyszerre felszökött fektéből, s megkapta a vörös üngös kezét.

A zsiványhad e csodára ki merre látott, elszaladt, otthagytak kincset és zsákmányt, még a vezérüket is, ki az éktelen ijedtség miatt azon a helyen szörnyethalt.

Csak a fotosi atyafi nem ijedt meg egy cseppet is. Hisz ő várt rá, hogy a komé lelke visszajöjjön, s amint felült az a koporsóban, előjöve ő is az orgona alól, s megcsípvén amannak gallérát kegyesen, monda neki:

– Megfogtalak komé, nem halsz ám meg, amíg meg nem fizetsz.

A tetszhalott azonban lassankint felvilágosítá testi állapotja felől, s azzal nekiálltak a zsiványoktól otthagyott zsákmánynak, mely több ezer forintot megért, s szépen megoszták egymás között, s hátukra vévén, iparkodának odábbjutni vele.

Amint azonban az ajtóhoz értek, hirtelen eszébe jut a fotosi atyafinak valami, s keresztbe teszi lábát az ajtó előtt.

– Hohó, komé! Hát az én fél polturám?

– Mit beszél kend most fél polturákról, hiszen ezer forint árát kapott kend most osztályban.

– Amit kaptam, az az enyim, de a fél poltura a kend tartozása, s addig innen ugyan el nem megyünk, amíg azt ki nem fizette. Amíg ezen civakodnak, a szertefutott vörös üngösök valahogy magukhoz tértek odakünn, s nagy tanakodás után abban állapodának meg, hogy egyet maguk közül elküldjenek kémlelőzni a templomhoz, ha van-e még veszedelem.

Ez csendesen odalopózik az ajtóhoz, mely előtt még akkor is civakodott belül a két székely a fél polturán; amint a zsivány bedugja a fejét az ajtón, megpillantja őt a martonosi székely, s lekapva fejéről a sipkáját, odaveti a fotosi koménak.

– Itt van ez a kend fél polturája fejébe.

A zsivány ijedten nyargalt vissza társaihoz.

– De isz oda ne menjetek – ijeszté őket – mert azok annyian vannak, hogy az ott hagyott zsákmányból egyre-egyre csak fél poltura jutott.

A zsiványok úgy elfutottak, hogy hátra sem néztek többet, a két székely pedig hazatért békével.