Aotearoa – a „hosszú fehér felhő földje”

Az európaiak alig több mint 200 éve ismerik a két örökzöld szigetet a déli félteke 34. és 47. szélességi foka között. 1642-ben a holland Janszoon Tasman, a legendás déli kontinenst, a „terra australis incognitá”-t keresve egészen a 49. szélességi fokig hajózott, s közben felfedezte „Van-Diemens-földet”, a mai Tasmaniát. Még ez évben, december 13-án ismét földet pillantott meg, melyet „Statenland”-nek keresztelt el, abban a hitben, hogy megtalálta a keresett ismeretlen déli földrész partjait. A földet később „New Zealand”-nak nevezték el, s ezt a nevet használta az angol hajóskapitány, James Cook is, amikor több mint egy évszázados elfeledettség után újra fölfedezte Új-Zélandot. Cook 1769-ben vetett horgonyt „Endeavour” nevű hajójával az Északi-szigeten, a mai Gisborne-tól délre. Ő volt az első európai, aki Aotearoára, a maorik földjére lépett.

A maorik ősei ezer évvel ezelőtt érkeztek vitorlás kenukkal a növények és madarak elzárt paradicsomába, ahol két denevérfajtán kívül semmiféle emlős nem élt. A történészek szerint a Polinéziából származó maorik a 14. századig több hullámban érkeztek a szigetekre; a legenda egy hét kenuból álló „nagy flottáról” tud. A maorik új hazájuknak az Aotearoa – a „hosszú fehér felhő földje” – nevet adták. A később érkező európaiakat a bennszülöttek „pakehának” nevezték, ami átvitt értelemben „fehér bőrűt” jelent, pontos fordításban, azonban kevésbé hízelgő: „hosszú fehér disznóhús”. Ma is így neveznek bennünket.

Cook után néhány évtizeddel érkeztek az első fehérek Új-Zélandra: előbb a bálnavadászok, aztán a telepesek és a kereskedők – italmérők is –, majd a misszionáriusok. A telepesek feltartóztathatatlan seregekben özönlöttek , így a maorik és a pakehák eredetileg békés kereskedelmi kapcsolatait hamarosan gyűlölködés és háborúskodás váltotta fel. „Anglia anyának” 1840-ben sikerült 50 maori főnököt – igen kétes eszközökkel – rávenni egy szerződés aláírására: a sziget Nagy-Britannia hatalmába került. A „Waitangi szerződés” a fehér lakosság számára a nemzet születésének pillanatát jelenti – a maoriknak történelmük legnagyobb vereségét.

A fehéreknek nemzeti ünnep, a maoriknak a tiltakozás napja: a Waitingi Nap a waitingi szerződésre emlékeztet; Új-Zéland 1840. február 6-án lett a brit korona birtoka.

A fővárosban, Wellingtonban, a Cook-szoros mentén, az Északi-sziget déli részén 398 ezer ember él; ez a második legnagyobb városa az országnak, melynek hivatalos uralkodója ma II. Erzsébet angol királynő.

A lazacban gazdag Rakaia buján zöldellő, lépcsős tájon kígyózik a Déli-Alpok hófödte csúcsaitól a Csendes-óceánba.

Forrás: Ezerarcú világunk – Ázsia, Ausztrália (517. oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1993 ISBN963 7961 04 6 ISBN 963 7961 33X