Közzétette:
Le Condamné à mort
A való néhanap olyan valószínűtlen
Ezt én is igazolom.
A Földközi-tengerről hazautazó párizsiak valamennyien jól ismerik a kedves kis városok sorát Marseille és Genova között. Az északi partrészt elhagyva érkezünk ezekbe a városkákba, általában április első napjaiban, vagyis éppen mostanában mondunk búcsút nekik, amikor mindegyik valóságos virágcsokor, s az egész vidék nyíló rózsákkal és narancsfákkal teli végeláthatatlan kert.
Az egyik helység különösen népszerű, de ez a település nem város, hanem egy egész birodalom, igaz, hogy parányi birodalom, amolyan gerolsteini nagyhercegség.
Virágba borult hegy tetején telepedett meg a monacói hercegség: tucatnyi fehér ház és a palota. Ez a csöpp állam a makokói királynál is függetlenebb, porosz Vilmos őfelségénél is önkényeskedőbb és Istenben boldogult XIV. Lajosnál is szertartásosabb uralkodónak engedelmeskedik.
Őfelségének nem kell tartania sem az ellenséges támadásoktól, sem a forradalmaktól; udvarában, ahol még mindig ceremóniás hajbókolás járja, békében és etikettszerűen uralkodik boldog kis népe felett.
Van egy tábornoka meg nyolcvan katonája, van püspöke, papsága és protokollfőnöke, aki a követeket bemutatja, és mint a teljhatalmú, a saját fenségüktől eltelt uralkodóknak általában, neki is garmadával vannak hangzatos címeket viselő hivatalnokai.
Monaco hercege nem kegyetlen, nem is bosszúálló, és ha száműzetéssel sújt valakit – ami megesik -, rendelkezését nagy kímélettel hajtják végre.
Állításomat tényekkel is bizonyíthatom.
Egy megrögzött játékos nagyon sokat vesztett, és elkeseredésében szidalmazta az uralkodót. Kiutasították az állam területéről.
Egy álló hónapig ődöngött a tiltott paradicsom közvetlen közelében, rettegve a csendőrszablya alakját öltött arkangyalpallostól. Végül nekimerészkedett, átlépte a határt – alig egy perc, máris az ország központjába ért -, és belépett a kaszinóba. Ott azonban útját állta egy alkalmazott.
– Tudtommal önt kitiltották innen, uram.
– Igen, uram, de az első vonattal elutazom.
– Nos, ez esetben rendben van, beléphet.
Emberünk minden héten megjelenik, ugyanaz az alkalmazott mindig ugyanazt a kérdést intézi hozzá, s ő ugyanúgy válaszol.
Melyik országban találunk még ilyen tapintatos igazságszolgáltatást?
A monte-carlói kaszinó
Néhány esztendeje nagyon súlyos és teljesen szokatlan esemény háborította fel a birodalmat.
Gyilkosság történt.
Egy férfi, egy férj – nem a tengerparton őgyelgő idegenek fajtájából, akikkel lépten-nyomon találkozni, hanem monacói állampolgár – felindulásában megölte a feleségét.
Ok nélkül ölte meg, semmi elfogadható ürügye nem volt rá. Az egész ország lakossága méltatlankodott.
A Legfelső Törvényszék összeült, hogy ítélkezzék a példátlan tett felett (az országban még soha senkit meg nem gyilkoltak), s a bírák egyhangúan halálra ítélték a nyomorultat.
A felháborodott uralkodó jóváhagyta az ítéletet.
Már csak a bűnös kivégzése volt hátra. Ekkor jött a nehézség. A hercegségben nincs se hóhér, se nyaktiló.
Mit tegyenek?… A külügyminiszter javaslatára az uralkodó tárgyalásokba bocsátkozott a francia kormánnyal az ítélet-végrehajtó és a nyaktiló ügyében.
Párizsban, a minisztériumban hosszas tanácskozások folytak. Végül elküldték a választ a készülék elszállításának és a mester kiszállásának a költségjegyzékével. A teljes összeg tizenhatezer frank.
Monaco hercege úgy vélekedett, hogy ez a művelet nagyon drága, a gyilkos nyilván nem ér meg ennyit. Tizenhatezer frankot fizetni egy semmirekellő nyakáért! Azt már nem!
A monacói állam az olasz kormányhoz fordult kívánságával. Egy király bizonyára méltányosabb lesz uralkodó-testvérével, mint a köztársaság.
Az olasz kormány válaszjegyzéke tizenkétezer frankban állapította meg a költségeket.
Tizenkétezer frank! Hiszen akkor új adót kellene kivetni, minden monacói állampolgárra két frankot. Ez az intézkedés feldúlhatná az ország nyugalmát.
A kormány arra gondolt, hogy a bűnös kivégzését a hadsereg egyik katonájára bízzák. A tábornokkal tárgyaltak ebben az ügyben, de az kitérő választ adott: katonái talán nem rendelkeznek akkora gyakorlattal a kardforgatásban, hogy a szablyakezelésben nagy jártasságot kívánó feladatot sikeresen végrehajthatnák.
Az uralkodó újra összehívta a Legfelső Törvényszéket, s átadta neki a kényes ügyet.
A bírák hosszasan tanácskoztak, de megoldást nem találtak. Végül a törvényszék azt ajánlotta, hogy a halálbüntetést változtassák át életfogytiglani fogságra. Javaslatát elfogadták.
Igen ám, de az országban nincs börtön, így hát először is börtönről kellett gondoskodni, majd az egyik állampolgárt kinevezték börtönőrnek, s átadták neki a rabot.
Hat hónapig minden rendben volt. A fogoly egész nap egy szalmazsákon aludt az odújában, az őr egy széken az ajtó előtt, ha pedig ébren volt, a járókelőket nézte.
Csakhogy Monaco hercege, akár Hangya sógor, takarékos, és megköveteli, hogy a legcsekélyebb közkiadást is elébe terjesszék. (A lista nem hosszú.) Átadták hát neki az új tisztséggel kapcsolatos költségjegyzéket: a börtön fenntartásának, a fogoly ellátásának és a börtönőr fizetésének a kimutatását. Az utóbbi illetménye súlyosan megterhelte az államkincstárt.
Az uralkodó először elfintorította az orrát, aztán arra gondolt, hogy isten tudja, meddig fizethet (a fogoly még fiatal), és utasította az igazságügy-minisztert, hogy ezt a kiadást meg kell szüntetni.
A miniszter tanácskozott a törvényszék elnökével, és úgy döntöttek, hogy a börtönőri tisztséget megszüntetik. A fogoly, akit felszólítanak, hogy önmaga őre legyen, nyilván el fog szökni, s az ügy mindannyiuk megelégedésére megoldódik.
A börtönőr visszatért családja körébe, s a hercegi palota konyhájának egyik segédszakácsát megbízták, hogy reggel és este ételt vigyen a fogolynak. Az őrizetlenül maradt rab nem próbált elszökni.
Egy napon, mikor megfeledkeztek az eledeléről, szépen elballagott a palota konyhájába, és kérte az ebédjét; ettől kezdve, hogy a segédszakácsot megkímélje a fáradságtól, étkezésidőben eljárt a konyhára, együtt evett a lakájokkal, és hamarosan össze is barátkozott velük.
Ebéd után rendszerint sétált egyet, egészen Monte-Carlóig. Néha elnézett a kaszinóba, s öt frankkal szerencsét próbált a rulettasztalon. Ha nyert, jól megvacsorázott valamelyik előkelő hotelban, aztán visszatért börtönébe, és gondosan magára zárta az ajtót.
Egyetlen éjszaka sem rúgott ki a hámból.
Idővel egyre kínosabbá vált a helyzet: nem az elítélt, hanem a bírák helyzete.
A Legfelső Törvényszék újra összeült, és határozatba foglalta, hogy a rabot fel kell szólítani: hagyja el Monaco területét.
Mikor a végzést kihirdették, a rab tiltakozott.
– Tréfálnak velem? Hova lennék én idegenben? Megélhetésem nincs. Családom sincs már. Halálra ítéltek, és nem végeztek ki. Életfogytiglani fogságra ítéltek, és rábíztak egy börtönőrre. Aztán elvették tőlem a börtönőrömet. Most meg száműznének az országból. Azt már nem! Fogoly vagyok, akit a bíróság szabályszerűen elítélt. Állom becsülettel a büntetésemet, és itt maradok.
A Legfelső Törvényszék kétségbeejtően tanácstalan volt. A herceg haragra gerjedt, és megparancsolta, hogy intézkedni kell.
Az ügyet újra meghányták-vetették.
Végül elhatározták, hogy a bűnösnek hatszáz frank nyugdíjat ajánlanak fel, ha külföldre költözik.
Elfogadta.
Hajdani uralkodója birodalmától ötpercnyi távolságra telket bérelt; ott él boldogan, zöldséget termel, és megveti a hatalmasokat.
A monacói kormány, okulva (de egy kissé későn) ebből a példából, egyezséget kötött a francia kormánnyal: Monaco átadja neki az elítélteket, s a francia hatóságok szerény díjazás ellenében hűvösre teszik őket.
A hercegség irattárában megtalálható a furcsa rendelet, amely megállapítja a rab nyugdíját, és kötelezi, hogy az ország területét elhagyja.
A történet valamennyi részlete hiteles.
1883. április 10.
Dániel Anna fordítása
Forrás: Guy de Maupassant válogatott elbeszélései (Magyar Elektronikus Könyvtár)
Lighthouse 