Osaka, vár

Történelem nélküli nép?

Közzétette:

 

 

Aki manapság betér egy japáni régiségboltba, és az eladótól a kirakatban látott gyönyörű porcelán, vagy egy szekrény, egy „tansu”, esetleg egy művészi fonatú, ütött-kopott kosár kora felől érdeklődik, az eladótól többnyire azt a kissé tétova választ kapja: „Igen, régi. Antik. Nyolcvanévesnél garantáltan régebbi”. Vagy ha az érdeklődő arcán látszik, hogy akár a legmagasabb árat is hajlandó megfizetni, hozzáteszi: „Nagyon régi. Edo korszak”. Vagyis Japán fent említett, 200 éves teljes izoláltságának időszakából való, amikor Edóban, a mai Tokióban katonák – sógunok – uralkodtak. Az efféle felvilágosítás után a régiséggyűjtőnek kell tisztáznia, hogy közel 300 éves vagy csupán 100 éves darabra alkuszik-e.

Ám a történelemmel szűkszavúan és mégis nagyvonalúan bánó eladónak némely Japán-szakértő szerint aligha tehetünk szemrehányást: a japánok a lelkük mélyén történelem nélküli emberek, akik csak a jelennek, s nem a múltnak és a jövőnek élnek.

 

Osaka, vár

A modern betontornyok előterében kecses építménynek tűnik a 18. századi oszakai vár. A csúcsos, pagodatetőzetű erődítmény viharos időket élt meg. Többször lerombolták; legutóbb 1931-ben építették újjá.

Nem könnyű a dolga a japán történészeknek, akik pontosan igyekeznek korszakolni hazájuk történelmét. A japán történelemkönyvek mindmáig nem alkalmazzák az időszámítás nyugati rendszerét. Japánban a teljesen rendszertelenül váltakozó császárperiódusok (nengo) alapján számolnak. Az 1988-as esztendő például a „Showa 63”, azaz a Showa – a „Rendhagyó harmónia jegyében uralkodó Hirohito császár uralmának 63. éve volt.

Minden elismerésünk a japán iskoláké, de van-e történelemtanár, aki a mai Tenno mind a 123 legendás, történelmi elődjének uralmi periódusát (és uralmának mottóját!) be tudja sulykolni diákjai fejébe? Némelyikük hónapokig, másik évtizedekig uralkodott, az egyik jelentős uralkodó, a másik hatalom nélküli bábfigura volt. Csoda, hogy ez a történelem nem ismeri a szabatosságot? Furcsa az is, hogy a japánok nem jelölik évszámmal történelmük jelentős eseményeit és alakjait. A történészek csupán a történelmi korszakokat vagy periódust jelölik meg az uralkodó sóguncsaládok neve szerint (például Tokugava-periódus), vagy ha ez nem elég támpont, akkor az uralkodó székhelye alapján (például „Nara-”, „Kamakura-”, Edo-periódus”).

 

Kőkert Kyotóban

Kőkert Kyotóban: a nyugalom szigete a hétköznapok forgatagában. Megformáltsága a zen-buddhizmus szellemiségét tükrözi, tiszta formái elmélyedésre ösztönöznek.

Úgy elkerülhetetlen ez a részletes magyarázat, ha a japán történelmet az attól teljesen idegen, csak a számunkra eligazító korszakolás alapján tekintjük át, hogy érthetővé tegyük az európaiak számára.

A legnagyobb rejtély az éppen a manapság oly sokat emlegetett „japán faj” kialakulása. Biztosra vehető, hogy a vulkáni szigeteken, amelyek az őskorban emelkedtek ki a tengerből az ázsiai szárazföld előterében, a korai időkben vadászó és gyűjtögető életmódot folytató törzsek éltek. Ezek három irányból érkeztek.

A első betelepülők zöme Kínából, Mandzsúriából és Koreából jött, esetleg egy akkor még létező szárazföldi hídon. Egy másik csoport, a tengerjáró délkelet-ázsiaiak, a Ryukyu-szigeteken (Okinawán) át érkeztek a japán főszigetekre. A harmadik bevándorlási útvonal Szibéria felől vezetett a Kuril-szigeteken (talán Szahalinon át) az északi szigetekre.

Jóllehet, egyáltalán nem biztos, hogy az utóbbi csoport népesítette be Nippon szigeteit, őslakosokként ők a mondabeli „ajnuk” vonultak be az irodalomba – és minden jobb keresztrejtvénybe. Bizonyított, hogy az „északi emberek”, – nagyobb termetük, erősebb szőrzetük, „kaukázusi” arcvonásaik révén jelentősen különböznek a többi szigetlakótól – egészen az újkorig nomádok voltak, vadász- és gyűjtögető életmódot folytattak. Civilizációs szempontból lemaradtak a többi japántól, az évszázadok folyamán egyre északabbra szorultak, s megtizedelődtek. Ma már csupán mintegy 20 000 „tiszta vérű” ajnu él Hokkaido szigetén.

 

Japán gésa

A gésa – több évszázados hivatás képviselője. A „művészi személyiség” drága kimonót, művészi fejdíszt viselve tölti be a társalkodónői szerepet.

A déli vidékek bevándorlói viszont hamarosan letelepedtek, s kihasználva a meleg éghajlatot, rizstermeléssel és halászattal foglalkoztak, politikailag pedig falu- és tartományi közösségekbe szerveződtek. A Kínában uralkodott korai Han-dinasztia (Kr.e. 206-tól Kr. u. 8-ig) krónikásai említenek „egy országot Korea mögött, amely 100 közösségre tagolódik, és adófizető missziókat küldött a császári udvarba”. Írásos formában ekkor, Kr. u. az 1. században tesznek először említést Japánról. Arról nem szól a krónika, hogy a japán küldöttek milyen adót vittek Kínába. Az viszont megállapítható a régészeti leletek alapján, hogy mit vittek haza a Középső Birodalomból: bronztükröket, bronzfegyvereket, jade ékszereket.

Forrás: Ezerarcú világunk – Ázsia, Ausztrália (186-188. oldal) Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1993 ISBN963 7961 04 6 ISBN 963 7961 33 X

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s