Eötvös Károly politikus, író

 

 

Budapesten, az Oktogonon, ahol a Teréz körút és az Andrássy út keresztezi egymást, a soktükrös Abbázia kávéház márvány sarokasztalának a fejénél évtizedeken keresztül délutánról délutánra széles karosszékben trónolt egy kövér, ősz, borostás, kopasz fején fekete selyemsapkát viselő férfi, körülötte jogászok, újságírók, államférfiak, öreg tisztviselők és ifjú rajongók mindig népes gyűrűje. Az öreg, akit az egész ország a „Vajdá”-nak nevezett, becézett, gúnyolt vagy orákulumnak kijáró áhítattal tisztelt, napról napra kifogyhatatlanul anekdotázott, magyarázott, világpolitikai elemzéseket fejtegetett, vagy hazai állapotokat bírált, közben mindenki rendelkezésére állt, akinek széles ez országban valamiféle tanácsra volt szüksége. Se ő, se társasága nem csodálkozott, ha egy ismeretlen valaki odaült, elmondotta, hogy egyenest egy dunántúli faluból jött fel, hogy megkérdezze a Vajdát, hogyan intézhetnék el otthon családi torzsalkodásukat, vagy melyik orvoshoz vigyék a nagybeteg sógorasszonyt, vagy milyen pályára adja gyermekét, aki ügyes kézzel tud ostornyelet faragni, de sehogyan sem megy neki az iskolában megtanulandó számtan és mértan. A Vajda ilyenkor részletesen kikérdezte az idegent, elgondolkodott – és amit tanácsolt, azt az idegen hálásan köszönte… és megfogadta. És megtörténhetett, hogy közvetlenül utána az asztaltársaság valamelyik országgyűlési képviselő törzsvendége kért tanácsot, hogy interpelláljon-e a parlamentben egy ilyen vagy olyan visszaélés miatt, amelyet választókerületében tapasztalt. A Vajda erről is kifejtette a véleményét – és a képviselő is megfogadta. Ez a kávéházi örök csevegő a nyolcvanas évektől az első világháború kitöréséig, tehát vagy harminc éven át országos intézmény, egymagában politikai tényező, az országnak alighanem legtekintélyesebb és legkeresettebb ügyvédje volt, egy időben minden magyarok legvilághíresebbike, akiről az volt a nemzetközi közvélemény, hogy az emberiség egyik legbecsületesebb és legbátrabb férfia. Személyes ismerősei pedig úgy tudták, hogy egy személyben és egyszerre a legnagyobb magyar jogtudós, a leghajlíthatatlanabb jellem és a legmulatságosabb csevegő.

 

Eötvös Károly

Ráczkevi Eötvös Károly (Mezőszentgyörgy, 1842. március 11. – Budapest, 1916. április 13.)

A Vajdát Eötvös Károlynak hívták. Dunántúli birtokos nemes família leszármazottja; apja negyvennyolcas honvédtiszt volt, őt magát huszonegy éves jogászként (a Bach-korszakban) egy Habsburg-ellenes összeesküvésben való részvétel miatt súlyos várfogságra ítélték, ifjúkorában hazafias verseket írt dunántúli vidéki lapokba, majd 1867-ben, szinte áhítatos tisztelettel Kossuth Lajos iránt, Deák Ferenc mellé állt, mert úgy véli, hogy az adott világpolitikai helyzetben nincs józanabb út, mint a Deák ajánlotta kiegyezés, amelyért nem lehet lelkesedni, de bele kell törődni. Így azután némi közhivatalnokoskodás után Deák-párti képviselő lesz, és mint ilyen, parlamenti szónokként is, csillogóan szellemes újságíróként is szakadatlanul bírálja a kiegyezést. Itthon Deák és az emigrációban Kossuth meglepően azonos véleménnyel becsüli nagyra a már fiatalon rendkívül nagy jogi, történelmi, közigazgatási, sőt hamarosan lélektani és biológiai felkészültségű jogászt, aki Deák hívására felköltözik a fővárosba, és itt újságíró-szerkesztő gyakorlata mellett ügyvédi irodát nyit, amelyet szinte megostromolnak az ügyfelek. Ő pedig merőben szokatlan módon és meglepő erkölcsi kényességgel csakis olyan ügyeket vállal, amelyeket igazságosnak tart. Amikor pedig a megingó Deák-párt egyesül Tisza Kálmán felettébb nemesi szempontú, provinciálisan atyafiságos és korrupt ellenzéki (illetve álellenzéki) pártjával, akkor Eötvös Károly hátat fordít a pártjának, és belép a „negyvennyolcas” ellenzékbe. De amikor hamarosan felismeri, hogy ez a párt amannál semmivel sem ellenzékibb, és Kossuth nevét méltatlanul veszi ajkára, akkor onnét is kilép, s ettől kezdve „párton kívüli liberálisként” elkülönül mindenkitől, és csakis a maga véleményét mondja. Így képviselő évtizedeken keresztül, mert olyan a tekintélye, hogy ahol jelölteti magát (legyen az Veszprém a Dunántúlon vagy Nagykőrös az Alföldön), semelyik párt sem állíthat vele szemben ellenjelöltet, még közigazgatási erőszakkal sem lehet megbuktatni. Az egész ország szemében ő maga a becsület, a józan ész, akiben ellentmondás nélkül egyesül a kossuthi eszmevilág és a deáki józan gyakorlat.

1883-ban pedig úgyszólván egész Európában a liberalizmus és demokrácia ellen új harcba induló reakció hatalmas tömegeket uszító antiszemita hullámot indít el. A felszított antiszemitizmus mindig biztos jele a támadásra induló politikai reakciónak. Ez a hullám majd Franciaországban a Dreyfus-perben fog tetőződni, és az egyik első világraszóló akciója itt nálunk, a tiszaeszlári „vérvád” volt. Kieszelői egy középkori babonás hiedelmet újítottak fel, hogy a zsidók az ünnepi pászkájukhoz megölnek egy keresztény szűz leányt, és annak a vérét keverik a tésztába. És a XIX. század végső negyedében (1883-ban) ezt a képtelenséget lehetett hirdetni és tömegekkel elhitetni, sőt bírósági vád tárgyává tenni, amikor egy Tiszaeszlár nevű faluban eltűnt egy leány (akiről idővel kiderült, hogy a Tiszába fulladt). Világraszóló per lett belőle; ártatlan embereket állítottak a koholt vád alapján bíróság elé, és olyan terrorhangulatot akartak teremteni, hogy bárki még védelmükre se merjen kelni. És ekkor állt ki a negyvenegy éves Eötvös Károly – és vállalta a védelmet, vállalta, hogy egymagában kerül szembe egyházzal, állammal, elvakított tömegekkel. Magatartását nagymértékben hitelesítette, hogy sem eddig, sem attól fogva nem is volt úgynevezett filoszemita, vagyis a zsidó létben nem látott sem erkölcsi, sem értelmi előnyt másokkal szemben: meg volt győződve, hogy a zsidókban ugyanolyan arányú a becsületes és a becstelen, az okos és az ostoba, a rokonszenves és az ellenszenves, mint a más vallásúak vagy más származásúak között. A filoszemitizmust ugyanolyan előítéletnek vélte – ellenkező előjellel -, mint az antiszemitizmust. Mindehhez ha nem is buzgó, de hívő keresztény volt. A nemesi hagyományokat is szeretettel őrizte. Hazafiassága pedig a nacionalizmustól sem volt idegen. De éppen a magyar nemzet jó híre, a liberális nemesség reformkori és negyvennyolcas hagyománya nevében vette fel a harcot a gyilkos ostobaság ellen az igazságért. És óriási jogtudása, jogászi gyakorlata, bravúros megfigyelőképessége, rendkívüli lélektantudása és mindehhez az a pompás beszélőkészség, amelynek a humor ugyanolyan eszköze volt, mint a felháborodás – győzelemre vitte az ártatlanok ügyét. A világraszóló perben győzedelmeskedő Eötvös Károly egy pillanatra a haladó emberiség hőse lett.

De még mindig és még sokáig nem volt író. Politikus volt, jogász volt, publicista volt, kimeríthetetlen anekdotázó volt, az Abbázia kávéház Vajdája. Ötvenhét éves korában (1899-ben) állt elő szépirodalmi művel. Újságcikkfolytatásokban kezdte el mesélgetni Gróf Károlyi Gábor feljegyzései címen egy akkor nemrég elhunyt államférfiról szóló emlékezéseit, amely jellemző anekdoták láncolatán keresztül egyszerre mulatságos és történelmi dokumentum értékű korképet adott néhány évtized köz- és magánéletéről. Ennek a sikere biztatta azután további írásra. Ahogy akkoriban mondották: közel hatvanéves korában jutott az eszébe, hogy író, és néhány év alatt megírta „összes művei”-t. Ezek a művek pedig a maguk jóízű, mesélgető, apró történetekkel embereket és vidékeket jellemző modorával – remekművek voltak. Stílusuk, mintha Jókait folytatnák, világuk a Dunántúl, szemléletük a liberális nemesség legjobbjainak magasztosan humanista hagyománya, hangvételük a tréfálkozástól a részvétteljes érzelmességig terjed. Személyes emlékek, kósza hallomások, jellemző jogesetek áradnak szeszélyesen ezekben a művekben. Legszebb, legmaradandóbb könyve az Utazás a Balaton körül című emlékezés- és novellasorozat: irodalmunk egyik igazán klasszikus műve. De nem szabad elfeledkeznünk kitűnő életrajzairól sem (például Deák Ferenc és családjáról vagy A Jókay nemzetségről szóló könyvek), közéleti arcképeiről sem (Magyar alakok). Legfőbb műve mégis A nagy per, amelyben a tiszaeszlári per története kapcsán feltárja az antiszemitizmus egész társadalmi és lélektani problematikáját. Ez a történelmi nagyregénynek és társadalomtudományi nagymonográfiának egyaránt beillő mű világjelentőségű.

Írásai ugyanolyan népszerűek voltak, mint ő maga. S habár az első világháború közeledtekor már visszavonult a közélettől is, a kávéházi társaságtól is, és az első világháború viharának kellős közepén szinte észrevétlenül halt meg – az értők számára valahol a háttérben megmaradt nemzeti klasszikusnak. A helye azonban nem a háttérben van: mint történelmi alak – ő az utolsó igazán nagy liberális nemes; mint emberi magatartás – a legszebb erkölcsi eszmény; mint író – a legkellemesebb magyar elbeszélők egyike; mint A nagy per hőse és szerzője a haladó emberiség egyik nemzetközi nagy alakja.

Forrás: Hegedűs Géza – A magyar irodalom arcképcsarnoka (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s