Rideg Sándor író

Közzétette:

 

 

Horthy politikai rendőrségének feje Hetényi Imre főkapitány-helyettes volt. A magyar úri rendnek ez az elszánt, kíméletlen fővédelmezője – aki jó szemű és jó stílusú újságíróból lett rendőrtiszt – közismerten jó történelmi és irodalmi műveltségű ember volt. Művelt vádlottaknak vallatás közben még kérkedni is szeretett olvasottságával, mintegy példálózva, hogy kulturált ember is lehet a fennálló rend törhetetlen híve. Nos, 1927-ben történt, hogy alantasai jelentették a nagyúrnak, elfogtak egy Rideg Sándor nevű huszonnégy éves gyári munkást, akinek a lakásán titkos nyomdát találtak. A gyanúsítottat hiába vallatják, semmiféle kínzással nem lehet vallomásra bírni, miféle kapcsolatai vannak, és kik mire használják a nyomdát. Pedig az a fiatalember már jó két éve kommunistagyanús, mivel a Magyarországi Szocialista Munkáspártnak vezetőségi tagja. Ezt a valójában kommunista elveket valló pártot nemsokára be is tiltották, s amíg fennállott – 1925 és 1928 között -, tagjait megfigyelés alatt tartották, lehetetlenné tették, hogy az országgyűlési választásokra képviselőjelölteket állíthasson. Hetényi maga elé hozatta a konokul hallgató fiatalembert, akit eleve nem sokra becsült, hiszen néhány elemit járt, csaknem írástudatlan ember volt. Hanem amikor a maga kedélyeskedő módján beszélgetni kezdett vele, fülét megütötte a gyanúsított proli ízes beszéde, kerek mondatformálása. Most már nem is akarta elhinni, hogy iskolázatlan ember, azt hitte, valami nagy kultúrájú értelmiségi, aki remek színjátszótehetséggel alakítja a faluról jött városi szegény embert. És amikor alaposan utánanézett előéletének, faggatta olvasmányairól, elámulva mondotta, sőt a kihallgatás jegyzőkönyvébe is belediktálta, hogy “remek nyelve és stíluskészsége” van, akár író is lehetne belőle.

 

Rideg Sándor író

Rideg Sándor (Törtel, 1903. február 12. – Budapest, 1966. február 8.)

Igazán szokatlan irodalmi útkezdet, hogy egy vallatott fiatalemberről először a vallatást vezető legfőbb rendőr állapítja meg, hogy irodalmi tehetség. És ebben Hetényinek igaza is volt. De még jó öt év telt el addig, amíg Rideg Sándor felbátorodott az első novellák megírásához. Ehhez még sokat kellett olvasnia, sőt még a helyesírást is meg kellett tanulnia, mivel a törteli gazdasági cseléd fia nem sokat hozott magával a monori elemi iskolából, amelynek öt osztályát jól-rosszul elvégezte, s utána igazán nem volt alkalma semmiféle önművelésre. Csikós lett, azután 1919-ben – tizenhat éves fővel – vöröskatona, majd a tanácsköztársaság bukása után a fővárosban hol gyári munkás, hol vasúti altiszt, később még péklegény is volt. A szocializmushoz és a munkásmozgalomhoz rendíthetetlenül hűséges maradt 1919 óta, s egyetlen pillanatra sem volt hajlandó feladni a harcot. 1925 és 1944 között harminckétszer volt börtönben, szakadatlanul rendőri felügyelet alatt állott, 1944-ben német internáló táborba hajtották… és soha semmi nem törte meg. Alacsony, sovány, csupa ín és izom férfi volt. Szemében, ajkán örökké ravaszkás mosoly, kalapját világéletében olyan ferdén vágta a fejébe, mint a mulatozó csikósok. Beszédmodora mindig is az a jóízű, kereken fogalmazott, örökké a humor határán kalandozó mesélgetés volt, ami bámulatra késztette a vallató főkapitány-helyettest akkor, amikor Rideg Sándor talán még maga sem gondolta, hogy író lesz belőle. Pedig nem is lehetett más. Ezt a fajta művészi készséget nevezik hol “őstehetségnek”, hol “istenáldotta tehetségnek”, vagy más körülmények közt “mesefának”. Ha Rideg Sándor megmarad falusinak vagy pusztai csikósnak, bizonnyal olyan mesemondó válik belőle, akihez elzarándokolhatnak a néprajz tudósai. De ő élményeit a városba került szegények sorsából merítette, vágyainak a munkásmozgalom adott teljesülhető reményt: az ő kiáradó mesélőkészsége erről a világról szőtt olyan történeteket, amelyek ugyan valódi nyomorról és valódi történelmi feladatokról szólnak, mégis közelebb állnak a népmeséhez is, a hősköltemények óriásaihoz is, mint a modern regények módszereihez és alakjaihoz.

Amikor már eleget olvasott, és a sok könyv között kezébe akadt a nagy francia kommunista író, Barbusse A tűz című regényének magyar fordítása, elragadta a hév, hogy ő is írjon. Barbusse nagyon is megfelelő mester volt a számára: a legkegyetlenebb valóságról, ebben a regényében az első világháború emberi szenvedéseiről írt, de mindig finom költői hangon, mélységes részvéttel minden megalázott, elnyomott, nélkülöző ember iránt, de ugyanilyen mélységes hittel az emberségesebb jövőben. Barbusse könyve bátorította Rideg Sándort az írásra. Már közel járt a huszonnyolcadik évéhez, amikor próbálkozni kezdett; úgy írta első novelláit, hogy közben gyakorolnia kellett a helyesírást. És amikor első elkészült történeteit elvitte a Népszava szerkesztőségébe, ott elámultak. Hiszen valójában a legnagyobb ritkaság, hogy ezek a tanulatlan őstehetségek igazán jót írjanak. De Ridegnél az iskolai műveltséget pótolta nagyon gazdag élettapasztalata, a stílusát pedig kitalálta anélkül, hogy töprengett volna, mi is a stílus. Ezt a Rideg-stílust nem lehet senki máséval összetéveszteni. A Duna-Tisza közi különböző falusi tájszólások keverednek itt a munkáskülvárosok argójával, a népmesék nyelve a vagánynyelvvel. Ezt a stílust lehet bírálni, néha kell is, de varázsa alól nem lehet szabadulni. Már ez a sajátos nyelvezet megteremti azt a varázslatot, hogy az olvasó folyvást valahol a hétköznapi nyomor és a mesevilág határvidékén érzi magát. Itt nincs határ az emberi és az emberfeletti között, de a tragédia és a humor között sem. A jóság és gonoszság mesebeli felnagyítása a hajdani romantikának is rokonává teszi a Rideg-regényeket, de ugyanolyan közel áll az élet sötét oldalait aprólékosan részletező naturalizmushoz, mint János vitéz vagy Toldi Miklós kalandjaihoz.

Attól kezdve, hogy 1931-ben első írásai megjelentek a Népszavában, érdeklődve fordult feléje a kifejezetten baloldali sajtó, itthon a Gondolat és Erdélyben a Korunk, de a jobboldal és baloldal között sajátosan elhelyezkedő és jobboldali összeköttetéseit baloldali tehetségek felfedezésére fordító Zilahy Lajos is, aki előbb mint a Magyarország című napilap, utóbb mint a Híd című hetilap főszerkesztője, Rideg Sándornak is készségesen helyet biztosított a megjelenésre.

Mikor azután első regénye, az Indul a bakterház 1943-ban, a háború kellős közepén megjelent, értő olvasó és értő kritika egyként tudta, hogy nagyon egyéni hangú, jelentékeny író van jelen. Témavilága tulajdonképpen a népiek közé sorolta volna, de Rideg nemcsak “népi” volt, hanem kommunista is. Jóban volt a népiekkel, de nem tartozott közéjük. De a népiektől elkülönülő “urbánusság” pecsétjét még kevésbé lehetett a csikósból lett melósra erőltetni. Valójában a város széli proletariátus osztályharcos mesemondója volt.

A felszabadulástól fogva az irodalmi élet kellős közepén élt. Egy ideig katonatiszt is volt, s bár kemény hűsége alkalmassá tette volna, életstílusa merőben alkalmatlannak bizonyult erre az életformára, mert a vezényszavakat is összekeverte a tréfálkozással, a jelentéseket a szójátékokkal. Érdekes, hogy ez a tanulatlan író mennyire tudta tartani a maga teremtette színvonalat. Ízlése is ösztönös volt, de jó ízlése volt. Önéletrajzi regényei (Tűzpróba, Sámson), nagyszámú novelláskötete, kifejezetten meséknek készült meséi sehol sem mutatnak egyenetlenséget. Attól fogva, hogy mesevarázzsal idézte mindazt a valóságot, amelyet átélt, nem fejlődött, és nem hanyatlott. Nem fogyott ki a történetekből, nem lankadt a mesélgető hangban, nem ingott meg a hite, és a tragikus mozzanatok közben sem szűnt meg az a ravaszkás mosoly, amely embertársai közt is jellemző volt rá. Emlékszem: írószövetségi gyűléseken már vártuk Rideg Sanyi felszólalását, mert akármiről volt szó, amit ő mondott, azon hangosan kellett nevetni. Mintha egy furfangos falusi atyafi kezdett volna gúnyolódni nála sokkal tanultabb, de sokkal tapasztalatlanabb “nadrágos” emberek körében. Olyan volt, mint egy Rideg-novella kicsit csetlő-botló, kicsit mesebeli, kicsit pesti proli-, kicsit Toldi Miklósszerű hőse.

És hihetetlenül becsületes volt. Csak azt mondta, amit valóban hitt. Csak azt tette, amit valóban helyesnek tartott. Szótartó volt, mint egy mesebeli lovag. És soha senki se hallotta ezt a félparaszt-félmelóst, hogy egy trágár szót kiejtett volna. Nagyon szeretetre méltó ember volt. És a stílusának van valami olyan sajátosan egyéni íze, zamata, illata, ami önmagában is maradandó helyet biztosít neki századunk irodalomtörténetében.

Forrás: Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka (Magyar Elektronikus Könyvtár

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s