A hónap margójára

Közzétette:

 

 

A tisztulás hónapja

február valamikor az év utolsó hónapja volt, s ezért ragasztották hozzá a szökőnapokat. Az év utolsó hónapjában pedig illett az embereknek maguknak is megtisztulniok, másrészt az elhunytak tisztulását is elősegíteniök. Ezért a hónap második felét az ilyen tisztulási ünnepek jellemezték. Innen származik a „február” név is. Bármennyire közelfekvő lenne is a láz latin nevével, a „febris”-szel kapcsolatba hozni ezt a rendszerint egészségtelen, nedves hónapot, a szó mégsem innen, hanem a „fibrá”-ból (a németben ugyanez a különbség megvan a lázat jelentő Fieber és a bőrhulladékot jelentő Fiber között), a bőrrostok nevéből ered. Mégpedig egy igen furcsa latin népszokás kapcsán, amely a tisztulással, főként az asszonynép megtisztításával függ össze.

Február 15-én ülték a rómaiak a Lupercalia ünnepét, amelyen rendszerint egy kecskebakot vagy hím kutyát öltek le áldozatul. Az ünnep végén a kecskebak lefejtett bőrét szíjakra hasogatták, s aztán ezekkel a szíjakkal a kezükben végigrohangászták a várost, s ahol nőre bukkantak, a szíjjal végigvágtak rajtuk. Ezeket a szíjakat fibrának (bőrhulladéknak) hívták, majd általában minden, az ünneppel kapcsolatos tisztulási eszközt „fibruá”-nak vagy „februá”-nak hívtak. Külön igét alkottak ebből a szóból: „februo”, annyit jelentett, hogy „tisztít” (persze vallásos értelemben), „meglakol”, „elégtételt ad”. Sőt a mithomán rómaiak természetesen külön istenséget is alkottak a szóból, Februus istent, az elhunyt lelkek vagy általában az alvilág istenét, akit aztán a görög Plutóval azonosítottak. Ennek az istennek szentelték aztán általában a „tisztulás” (vagyis más latin szóval: a „purgatorium”) fogalmát.

A Mensis Februarius, vagyis a „tisztulás hónapja” – a dolog természetéből folyóan – általában a nők hónapjává lett, amelyben a férfinak „elégtétellel” tartoztak a maguk természeti gyengesége miatt. Ezek az összefüggések aztán általában termékenységi hónappá tették a februárt, s az ekkor ült Lupercalia-ünnep is ilyen értelmezést kapott.

Az Egyház, mint minden antik hagyatékba, ide is bekapcsolódott, illetve szublimálta az átvett régi fogalmakat. Február másodikán üli meg a „Boldogasszony tisztulása” ünnepét (a gyertyaszentelőt, amelyet 494-ben Gelasius pápa alakított át a Lupercaliákból, éspedig abban a fogalomkörben, hogy Szűz Mária a Krisztus születése utáni negyvenedik napon ment a főtemplomba, hogy tisztulását égő gyertya mellett ülje meg). Ám az Egyház általában februárra keltezte a legtöbb női emléknapot (a németek egyes helyeken még ma is „Weibermonat”-nak hívják a februárt). Erre a hónapra esik ugyanis Brigitta, Anna-Mária (a terhes asszonyok védőszentje), Veronika, Agáta, Dorottya, Apollónia, Skolasztika, Eufrozina, Eulália, Katalin, Juliana, Eleonora, Irén, Margit és Valpurgisz emléknapja.

Az angolok is Wives–Fest–Day-nek hívják február másodikát. A népszokások pedig Európa-szerte tipikusan asszonyhónappá avatják februárt. A vénkisasszonyok hátára ajtószárnyat kötnek, s úgy kergetik őket végig a falun. A lányok kiállnak a kapukba, s úgy várják a kezükben szíjjal futkosó legényeket: odatartják a hátukat vagy tenyerüket, s ettől a szimbolikus veréstől termékenységet vagy legalábbis férjet remélnek. Külön asszonyünnepeket is ülnek sok helyütt ebben a hónapban, s az ilyen ünnepekről a férfiakat szigorúan kizárják. Azok csak estére kerülhetnek elő, vacsorához, amelynek végével az asszonynép ölébe veszi a férfiját, s elviszi az asztaltól, ha bírja, egészen az ágyig.

Forrás: Supka Géza: Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek

 

Rajczi Zoltán: Tél a tanyán

Rajczi Zoltán: Tél a tanyán

Február

Az egyházi kalendárium szerint a februárban kezdődő vasárnapok már a húsvétra néznek, tehát nem visszafele a karácsonyra, hanem előre a húsvétra. Vége a karácsonyi ünnepkörnek. Ez a hónap egyházilag a Böjterő hava, illetve – Bod Péternél – a böjt előhava.

Az epifánia időszak (január hatodikával kezdődően) első vasárnapja az úgynevezett Septuagesima (septem = 7), mivel ez a húsvét előtti hetvenedik nap. Ezt követi a Sexagesima (60.). A következő lenne (a latin nyelvhez igazodva) a Quinquagesima (50.), de ezt már általában (pl. a német evangélikus naptárban) Estomihi vasárnapnak hívják. A név a 71. zsoltár 3. verséhez kapcsolódik: „Esto mihi in Deum protectorem…”, azaz „Légy sziklaváram, ahová menekülhessek szüntelen, s rendelkezzél megtartásom felől”.

A februári időt azért hívják Februárnak (Halak hava), mivel a fabruare latin szó „annyit tészen, mint megszentelni, megtisztítani… Ez volt szentelve (a pogányoknál) Februárnak, a tisztaság istenasszonyának, akit tisztelnek a gyermekszülő asszonyok, hogy őket természeti tisztátalanságokból megszabadítaná.”

Köznyelvünkben meghonosodott a februári „Gyertyaszentelő Boldogasszony” napja (február 2). Nevezik „bémutatás ünnepének” is, mivel ezen a napon „mutattatott bé a templomban a Krisztus Jézus a Mózes törvénye szerint”. Szintén mondják” „Simeon és Anna ünnepének (Lukács 2, 21 skk), mivel róluk vagyon emlékezés, akik Krisztust áldották a templomban, s jövendőltenek, mikor a jeruzsálemi templomba vitetett.” Mások azt állítják, hogy a „gyertyaszentelés” értelme ez volna: „Az eklézsia szent és jó végre akarta fordítani a pogányoknak rossz szokásait, akik meggyújtott gyertyákkal kerülték ilyenkor a város utcáit és a maguk határaikat.” Így az egyház „a meggyújtott viaszgyertyákkal inteni akarta a keresztyéneket”, hogy „az ő hitek jó cselekedetek által világosodjék, hogy követnék az öt eszes szüzet (Máté 25, 1–13), akik meggyújtották lámpásaikat… A gyertya Krisztus, kinek testét a viasz, lelkét a cérna, s istenségét a világosság ábrázolja.” A néphagyomány szerint a medve ezen a napon jön ki barlangjából – tájékozódni –.

Még két közhasználatú dátumot kell fölemlíteni februárban: farsangot és hamvazó szerdát.

Fársáng (a német Farsching-ból) vagy húshagyó kedd napja (február 15) a németektől átvett és elmagyarosított kifejezés. Ők (a németek) sokféle játékokat és bolondságokat indítottak ezen a napon… Értetik…. a nagy Böjt első napját megelőző és utolsó húsevő nap,… melyen még a keresztyének között is sok rendetlen, tréfás és vétkes dolgok mentek véghez”. Latinul hívják „bachanáliának”, mely „Bachos, a bornak istene tisztességére szenteltetett.” Egyházi vonatkozásban az a magyarázata, hogy mivel „a keresztyének a következendő negyven napokon (Máté 4, 2) szorosan szoktak böjtölni, megengedtetett nekik, hogy a böjtöt (Mt.9, 29; 1Korinthus 9, 24–25) megelőző napokon vígan legyenek” (Márk 2, 19). „Húshagyó keddnek azért nevezték, mert mindenkor kedden esik és a böjtösök akkor elhagyván a húsételt, böjtölésekhez fognak”, tudniillik a következő szerdai napon.

A vallásfelekezetek közötti szokás keveredésére jellemző, hogy a húshagyó keddet mint a vidámság alkalmát mindmáig sok helyen gyakorolják a reformátusok is. Egyes vidékeken (pl. a Kőküllő mentén) „púpos napnak” nevezik, amikor bőséges vacsorát fogyasztanak (pánkóval, főtt kolbásszal stb.), s „maskarába” öltözve keresik fel a rokonokat és a szomszédokat. Nem ismeretlenek a húshagyó keddi bálok sem.

Húshagyó keddet követi „Hamvas szerda” (február 16), vagy más névén Hamvazó szerda mint böjt kezdő nap, mely Diocletian császár keresztyén üldöző rendeletére (303) emlékeztet. Ekkor „a pap az embereknek fejekre hamút tölt”. Tulajdonképpen ez a böjtfő (szerda), azaz a nagyböjt első napja, mint a virágvasárnap előtti negyvenedik (quadragesima) naptári (szerdai) nap, emlékeztetve az Úr Jézus negyven napi éhező pusztai megkísértésére (Máté 4, 2).

Forrás: Tőkés István:Hétköznapok – ünnepnapok

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s