Petőfi Sándor költészete és hatása

Valamennyi írónk közül Petőfi életrajza a leginkább ismert. A márciusi ifjak vezéreként és március 15-e egyik hőseként, majd az 1848–49-es szabadságküzdelem mártírjaként a nemzeti legendárium egyik központi alakja lett; a múlt század ötvenes-hatvanas éveitől ő jelentette a magyarság számára a nagybetűs Költő fogalmát. Élete legalább annyira kultusz tárgya lett, mint a költészete.

Petőfi Sándor

Petőfi Sándor (Kiskőrös, 1823. január 1. (keresztelés) – Fehéregyháza, 1849. július 31.)

Petőfi és kortársai

Az Összes költemények 1847-es kiadásához írt előszavában maga Petőfi állapítja meg: „Irodalmunkban a kritika s a közönség véleménye egymástól annyira különböző tán még egy írórul sem volt, mint rólam. A közönség nagy része határozottan mellettem, a kritikusok nagy része határozottan ellenem van.” A kettő között nyilvánvaló az összefüggés: Petőfi példátlan – az irodalmi berkeken messze túl terjedő – népszerűsége szükségképpen hívta ki a versenytársak féltékenységét és irigységét. Az 1847-es összkiadás háromezres példányszáma verseskötet esetében elképzelhetetlenül magas szám volt akkoriban.

A kritikusok ellenszenvének fölkeltésében szerepe volt a Pesti Divatlap Petőfit sztároló szerkesztője, Vahot Imre „hírverő” fogásainak is, így pl. annak, hogy a költő barátokhoz írt és közzétett verses episztolái csakhamar követőkre találtak: valósággal divat lett Petőfit és egymást efféle alkalmi versben pajtási évődéssel köszönteni. Minthogy Petőfit hívei megtették „magyar Heiné”-nek és „magyar Béranger”-nek, a Honderű nyomban kikéri magának – mintegy a két költő nevében. Erre viszont az Életképek cikkírója látja jónak azt válaszolni, hogy Petőfinek nem „a röpke jellemű Heinét vagy a kacérkodó Bérangert, vagy akármi más idegen példányképet” kell követnie, hanem „minél többet forogni a nép között”, mert hogy a népiesség értelme nem más, mint „az alföldi csikós vagy gulyás érzelmeihez” elhatolni.

Amikor Petőfi föllépett, a népies stíluseszmény még korántsem volt általánosan elfogadott. A korabeli állapotok döbbenetes elmaradottságát kellőképpen érzékelteti, hogy Császár Ferenc (az Életképek melléklapjaként megjelenő Irodalmi Őrben) még a János vitéz földrajzi képtelenségeit (pl. „Taljánországban örökös tél vagyon”, „Franciaország és India határos” stb.) is kifogásolja, mert hogy a nép vakon hisz a nyomtatott betűben, következésképp a hamis ismeretek a butaságát fogják növelni. Petőfi ellen A helység kalapácsa (1844) után kezdődtek el a támadások. E művében tulajdonképpen eltért a népiesség normáitól – Nádaskay Lajos, a Honderű munkatársa mindenekelőtt ezt vetette Petőfi szemére. De a pozsonyi Hirnök cikkírója, Poór Jenő még a szentimentális almanachlíra alapján ítélkezett, s számára A helység kalapácsa Petőfi népiességének alantas voltát bizonyítja. (A műfaji tájékozottságát fitogtató, sznob szerző szemlátomást nincs tisztában a komikus eposz műfajával.)

Császár Ferenc pedig, aki maga is a szalonlírát művelte, úgy találta: Petőfi 1844 előtti korszaka ígéretes nyitány volt, amire rácáfol az 1844 óta tartó pályaszakasz. Korántsem meglepő, hogy a bírálók parlagian közönségesnek – vagy ahogy ők nevezték: „aljas”-nak – ítélték A helység kalapácsát.

Erdélyi János, aki 1842 novemberében, a Kisfaludy Társaságban tartott székfoglalójában nálunk elsőként vetett számot a népköltészet jelentőségével, s akinek javaslatára indult meg a népdalgyűjtő munka, már igen korán, 1844. január 11-én publikált cikkében fölfigyelt Petőfi tehetségére. Eötvös József pedig a Pesti Hírlap hasábjain 1847-ben közzétett cikkében arra a következtetésre jut, hogy a kritikusok azért állnak hadilábon Petőfivel, mert a külföldi (főként német) irodalomból elvont szabályokat kérik számon az önálló magyar irodalmat teremtő Petőfin.

Idővel a költő számára szűk lett az irodalmi népiesség zubbonya – ekkor viszont az annál megmaradó Pulszky Ferenc (aki pedig reformellenzéki politikus, Kossuth egyik leghívebb követője) bírálja meg ezért.

A viták középpontjában nemcsak irodalmi kérdések húzódtak. Petőfi többször is próbálkozott azzal, hogy különálló írói csoportot hozzon létre. A legnagyobb szabású ilyen kezdeményezése a Tízek Társaságának megalakítása volt 1846 márciusában. Az effajta zászlóbontás is akkoriban ugyancsak merőben új jelenség volt irodalmi életünkben; nem csoda, hogy csaknem általános rosszindulat fogadta.

A Petőfi-kultusz kezdetei

Petőfi 1848. március 15-i szereplése már nem csupán vagy nem elsősorban a költői munkásságának része. A márciusi ifjak vezéreként és a pesti forradalom egyik hőseként nemcsak az ország határain belül vált híressé. Bár királyellenes verseivel általános megütközést keltett, s a honvédő háború izgalmai közepette kevesebb figyelem fordult felé, a követválasztáson elszenvedett kudarcáról és katonai szolgálatáról hírt adott a radikálisok napilapja, a Marczius Tizenötödike.

Petőfi eltűnését sokáig azzal magyarázták, hogy külföldre szökött. A császári kormányzat elfogatóparancsot adott ki ellene, s újabb költeményeinek 1851-es kiadását elkobozta. Felesége, Szendrey Júlia – hosszas nyomozás után – 1850. július 21-én tett hivatalos nyilatkozatot arról, hogy férje halottnak tekinthető, mert „az erdélyi csatákban elesett”. Júlia, a „feleségek felesége” rövidesen újra férjhez ment, amit még a ritka toleráns Arany János is zokon vett. A közvélemény pedig sokáig nem volt képes beletörődni a veszteségbe; szélhámos ál-Petőfik járták az országot, s szereplésük jól jövedelmező foglalatosságnak számított. Azután amikor elfogyott a remény, Petőfi Sándor az 1848-49-es szabadságküzdelem mártírjaként – a kivégzett miniszterelnök és az aradi vértanúk társaságában – elfoglalta helyét a nemzet legendáriumában. Élete legalább annyira kultusz tárgya lett, mint a költészete; nemcsak az Egy gondolat bánt engemet…, de a Szeptember végén is utólag a költő látnoki képességeit látszott igazolni.

A század ötvenes-hatvanas éveitől Petőfi jelentette a magyarság számára a nagybetűs Költő fogalmát. Irodalmunkat is ellepte a Petőfi-epigonok serege. A leghangosabb köztük Lisznyai Kálmán volt (1823–1863), aki 1851-ben rendkívüli sikert arat Palóc dalok című könyvével, amely rövid idő alatt 6000 példányban kél el. Az országban politikai diktatúrát bevezető Bach-kormányzat még titokban támogatta is a népies vállalkozásokat, hogy ezzel is elősegítse a felszabadult jobbágyok szembefordulását a köznemességgel, azaz közvetett nyomást gyakoroljon a nemzeti ellenállás vezető erejére.

A helyzet fonákságára mi sem jellemzőbb, mint hogy a petőfieskedők túlzásaival szembefordulókat vádolják meg hazafiatlansággal. Ez sem tartja vissza a hadakozástól a kor olyan kiválóságait, mint Gyulai Pál (akit Tóth Kálmán még párbajra is kihív és bokáján megsebesít) vagy Erdélyi János (aki Sárospatakon él meglehetős elszigeteltségben, s nem engedik visszatérni Pestre). Mindketten hangsúlyozzák: az epigonok csupán nagy elődjük külsőségeit (Erdélyi találó szavával: „kelmeiségét”) képesek utánozni. 1860-tól a Pestre költöző Arany János is bekapcsolódik az irodalmi küzdelembe. Ugyanakkor Gyulai is, Arany is kitartott a népiesség eszménye mellett; a petőfieskedők bűne éppen az volt szemükben, hogy eltorzítják, lejáratják azt.

A kialakuló kultusz pozitív következményekkel is járt. Petőfi még élt, amikor már szívesen fordították; ez most még nagyobb lendületet kapott. Azok is olvashatták, akik legfőbb költői mintáinak számítottak: Heine és Béranger. Az utóbbi rajongva nyilatkozott róla, Heine pedig – amikor 1849 nyarán Kertbeny Károly eljuttatta hozzá az általa lefordított Petőfi-kötetet – bár csipetnyi iróniával, de őszinte csodálattal adózott neki.