Wass Albert – Kegyelem

 

 

Szép volt: fiatal és karcsú, szerette, ha a férfiak megfordultak utána, amikor végighullámzott az utcán, a fényes kirakatok előtt lassabban haladt, hogy lopva megnézhesse magát… szóval nő volt. Szerette mutogatni magát rózsaszínen, kívánatosan, mint valami ritka szobrot, művészi remeket, szerette, ha izzó pillantások perzselték karcsú bokáit, szerette a csókot, a pezsgőt, a mámort, s szerette, nagyon szerette látni az arcokon a kínt.

Alig volt tizenhét éves, mikor az első vallomást rebegte el neki egy lesütött szemű diák, aki napokig, hetekig készült ennek az egyetlen mondatnak a kiejtésére.

És kacagva adta magát egy másiknak, csak azért, hogy másnap kacagva téphesse szét a virágait, és kacagva vághassa a szemébe: nem kellesz már, másnak adtam magam! Kacagott, amikor a fiú térden állva könyörgött előtte: ne lökje el magától, ő mindent elfelejt, ő mindent megbocsát, csak könyörüljön, könyörüljön rajta! És kacagott akkor is, amikor pár kilométerrel a város alatt úgy húzták ki a fiút a folyóból, felpuffadva, kéken.

Végigkacagott egy egész életet. Hiányzott belőle valami, mint ahogy hiányzik az éjszakából a fény. Mert a kacagása nem örömkacaj volt, csak valami éles, keserű indulatkitörés, valami megzabolátlan állati szenvedély. Mert hiányzott belőle valami. Maga sem tudta, maga sem érezte talán. Az éjszaka sem érzi, hogy nincsen benne napfény.

Közben, ezer előtt és ezer után, jött egy tisztességes ember, aki azt mondta neki: elveszem feleségül. De ő kacagott, és kacagva gyötörte, mint egy véres rabszolgát a fáraók, hogy nem szereti, hogy meg fogja csalni, hogy csak azért megy hozzá, mert látni akarja a kínjait, tapsolni akar megaláztatásán és mulatni fájdalmai felett.

Mégis meglett az esküvő. És a nászéjszakát követő éjjel már másnak a karjaiban feküdt a robogó vonat egyik lefüggönyözött kocsijában.

És így ment ez tovább. Egy őrült hajsza az élettel és önmagával, veszett küzdelem valami láthatatlan ellen, borzalmas menekülés, kétségbeesett vágtatás a mámorokon át önmaga elől.

Mert néha neki is voltak keserű pillanatai. Néma megtámadták mélyről jövő, ismeretlen érzések, és tépték, szaggatták a szívét… mert ilyenkor ő is érezte, hogy van szíve, ami érez, szenved és fáj… ilyenkor végtelenül egyedül érezte magát, és nagyon, nagyon üresnek… úgy érezte ilyenkor, mintha el lenne különítve a világtól, a boldog emberek boldog világától, mint aki nem ad semmit és nem is kap semmit, mert nincs a lelkében semmi, amit adjon, és nincsen senkije, senkije, akitől kapjon…

De ez csak egy pillanatig tartott. Mint az öngyilkos halálra szánt őrült, fejjel vetette magát az élet hullámaiba, menekült kétségbeesetten, csakhogy ne kerüljön önmagával össze, nehogy valahol egy rejtett utca sarkán lessen rá az a Másik Én… Kereste a mámort, kereste az arcokon a szenvedést, a kínt, a kínt, amit őérette hordoztak azok, akik őrültjei voltak kőszívű Márványasszony kegyetlen csókjainak.

De vaskövetkezetességgel jött az idő az óriási seprűvel, hogy tisztára seperje a szérűt, új asztagok számára. Az arcokra barázdát húzott, árkokat a szemek alá, a szájnak két kemény keserű vonást, s a lelkeken ezer meg ezer ráncot, hogy legyen hol leperegjenek az eljövendő könnyek, mint háztetőkről lecsurgó esővíz a csatornákon.

Ilyenkor menekülőkkel van tele a világ. Mikor azon veszik észre magukat egyszerre a szemek, hogy már a napsugár is csak könnyet fakaszt, hogy már csak falevelek hullnak, virágok hervadnak, s mindig csak hervadnak, nem bimbóznak soha, ilyenkor mindenki igyekszik visszafutni oda, ahonnan elindult valamikor, ki békés lélekkel sütkérezni az unokák arcáról visszasütő régi napsugárban, ki vezekelni régi bűnökért.

Vajon ő hova mehetett volna?

Mikor már egyre ritkábbak lettek a csókok és nagyon fanyar lett az ölelés és rémlátomásos pillanatok órákká és éjszakákká nőttek: egyszerre csak itthon termett.

Amint végigkopogott a kisváros ócska kövezetén, férfiak nem fordultak utána csillogó szemmel, legfeljebb egy-egy kíváncsi vénasszony szemlélte meg jobban az idegent.

Otthon nem fogadta senki, csak az üres ház és a kongó szobák. órák hosszat álldogált az ablak előtt, kinézett a szürke októberi tájra, s szívében megcsendültek újra régi-régi húrok, régi emlékek ébredtek s belepték könnyesen, furcsán.

header_Neukirchenhl_blut_c_kiedrowski_rainer

Ott fent az erdő… ott játszotta át gyermekéveit… csengő, gondtalan régi kacagással… ott lent a rét… ezervirágú, selyempuha rét… aranyos barkák… pillangók… dalok… Patak… Papírhajók… ábrándos álmok… kislányos vágyak… A szőlőlugas: első szerelem… akácok… hársak… ott túl a temető van… a régi temető…

A temetőbe ment. Már csak azokkal van beszélni valója: csak ott találhat régi ismerőst… és mennyi mindent kell elmondjon nékik… mennyi szomorú, sápadt őszi titkot… csak az éjszakában van még ennyi bűn, csak az gyónhat ennyit egy reggelen.

Először a temetőőrt akarta megkeresni. Aztán elhagyta: megtalálja ő is. Minek lássa meg egy ismeretlen ember, amikor a soha el nem sírt könnyek előtt felrántja a rozsdás zsilipet, hogy zokogva boruljon egy mohos fekete kőre: anyám… édesanyám…!

Hajlott háttal vonszolta magát kopogó kőösvényen a dombra. Nézegetni kezdte a sírokat. Ó mennyire régi arc… mennyi régi emlék… önmagát találta meg minden sír mögött: ez is belőlem egy darab.. ez is… ez is… az igazi régi jó belőlem…

Itt Málni néni: püspökkenyeres régi ozsonnák. Itt újra sír, régi mesék nyugosznak: Jancsi és Juliska… Vasorrú bába… drága Nagyanyó…! Jó Nagyapa: guruló rézkrajcárok… apró emlékek… pasziánsz és szutykos pipaszár… de messze vannak… Istenem, de messze.

Este lett. Amit keresett, nem találta meg. Talán itt sincs. Ki tudja, merre vitte kóválygó szárnyú sorsa és a bánat…

Orozva támad rá a szürkület. Nagy, lomha fekete kutyák rohantak elő a sírok közül, s űzni kezdték a temetőn végig. Kétségbeesetten futott a sírokon át, és minden sír mögül új és új kutya szökött elő, háta mögött egyre nőtt a tömeg, egyre elviselhetetlenebb lett a csaholás és borzalmasabb a félelem.

És minden kutyában önmagára ismert: ez az önzésem… ez a kegyetlenségem… ez a hiúságom… a bűneim… a bűneim!

Nem volt menekülés. Már egyre közeledett az üldözők zaja, már hallotta a lihegésüket, érezte, amint villogó fogaikat belemélyesztik a húsába és tépik… tépik…, hogy már csak cafatokból áll…

Egyszerre felsikoltva megtorpant. Előtte, mintha földből nőtt volna ki, végtelen nyugalommal az arcán állott a keresztre feszített Krisztus és mosolygott.

Megtört a szürkület. Légbe oszlott az üldöző falka. Nagy, szelíd csend terült a tájon, s az ég alján földöntúli fényesség derengett.

Sajgó, megtépett, meghajszolt magát némán, szent, szótlan megadással odadobta a lábai elé.

A megfeszített Krisztus keze megmozdult csöndesen s leereszkedett a megbékélt fejre.

*

 

Másnap reggel arra haladó vásári fuvarosok egy idegen asszonyt találtak halva a temető szélén, a kereszt alatt. A rozoga bádog Krisztus egyik karja leszakadt és olyan volt, mintha megsimogatta volna az asszonyt.

Vasárnap, 1927. május 27.

Forrás: Wass Albert – Zsoltár és trombitaszó

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s