Valami világmegvető
Hajdani bölcs szénégető
Építhette e házikót magának:
Háttal fordult az útnak, a világnak,
Szemközt vele a temető.

Szemközt vele, szemközt velem
Avatag sír. Úgy képzelem,
Hogy ő pihen tövén a régi kőnek,
És onnan nézi házát az időnek
Végezetéig szűntelen.

Így, így szeretnék, gondolom,
Ha eljön rám a Nyugalom,
Én is húnyt szemmel heverészni
És nézni, nézni, egyre nézni
Amit szerettem egykoron.

Akit szerettem, – őt – meg őt,
Meg őt, ó mennyi drága főt,
Testvért, barátot, eszmetársat!
Lehet-e, hogy többé ne lássak
Csak egy lelketlen szemfedőt?

S a milliomszoros csodát,
Az Isten ízét, illatát,
A kozmoszt, melynek boldog tükre voltam,
S a másik kozmoszt, amit eldaloltam,
Ne látnám többé odaát?

Hisz látnom itt sem volt elég
A dolgok innenső felét.
Könyvben, imában, emberekben,
Egyet akartam, egyért verekedtem:
A túlsóért, a teljesért.

Testvér, békén pihenj, és fel ne költsön,
Ha lebocsátják melléd deszkabölcsőm.
Azután, – ki mit szeretett, örökké!
Fejünk felett a fülemile költsön
És én szeressek mindent, mindörökké.

(1957)

Forrás: Sík Sándor összegyűjtött versei (Magyar Elektronikus Könyvtár)