Muzsikáló Velence – Ünnepek

Közzétette:

 

 

Ötször egy évben: Szent Márk, a Mennybemenetel, Szent Vitus, Szent Jeromos és Szent István napján a doge ünnepélyes lakomára hívta meg az állam magasrendű hivatalnokait, a külföldi követeket és a Velencében tartózkodó idegen hercegeket. Ez alkalmakkor az elzárt ládákból minden értékes holmi kikerült: az arany- és ezüstnemű elborította a pohárszékeket és az asztalokat. A lakomán a polgárok és asszonyaik is részt vehettek, de csak álarcosan. Ezekre az alkalmakra készült az a nagy terem, amely jelenleg a pátriárka palotájának részét képezi. Az első fogás után távozásra szólították fel a külföldieket, s ekkor kezdődött az igazi lakoma, zenével és énekkel. Befejeztével minden meghívott a doge címerével ékesített és virágokkal díszített kosarat kapott ajándékba, tele süteménnyel. Ennek a hagyománynak csak a Serenissima bukása vetett véget.”

 

Vittore Carpaccio: Nagykövetek érkezése

Vittore Carpaccio: Nagykövetek érkezése

 

„A XV. századtól a XVIII-ig élt és működött egy különleges társaság, jobban mondva több azonos célkitűzésű, különálló csoportosulás. Előkelő nemes ifjak alkották a társaságokat, amelyeket harisnyáik színéről különböztettek meg. Ez is volt a nevük: Compagnie della Calza. Feladatuk volt és egyben legfontosabb időtöltésük, hogy az állami ünnepségeken kisegítsék a hivatalnokokat, tulajdonképpen ők rendezték a fogadásokat, Álarcos felvonulásokat, csónakversenyeket.”

 

Vittore Carpaccio: Compagnie della Calza

Vittore Carpaccio: Compagnie della Calza

„Vallási eredetű, de népi színezetű ünnepek voltak az úgynevezett Sagrák. Egy-egy plébánia névadó szentjének ünnepei voltak ezek, de így hívták a plébános születésnapjának ünnepét is. Tömegesen vett részt ezeken a jó velencei nép, megbámulták a templom pompás felékesítését, részt vettek az istentiszteleteken, hogy azután a környék utcáin szétszéledve sétáljanak. Hatalmas volt az élelmiszer-fogyasztás is ezeken a napokon: vendéglősök, gyümölcsárusok, halárusok igen sok pénzt kereshettek. Nem hiányozhattak a játékárusok, az énekmondók, a vándormuzsikusok, a bábosok, a különböző bohócok és pojácák, sőt a sarlatánok és a foghúzó borbélyok sem.

A legnevezetesebb Sagra a Redentore templom ünnepe volt. Ilyenkor hidat építettek a Piazzettáról a Dorsoduro szigeten át egészen a San Giovanni templomig,”

 

Gesù Cristo Redentore

Az Il Redentore vagy más néven Gesù Cristo Redentore egy fogadalmi templom a Giudecca csatorna felől

„A Mennybemenetel, az Ascensione napja, május 18., a Serenissima nagy ünnepe volt. A doge aranyozott gályája, a Bucintoro ekkor futott ki a Szent Márk-öbölre, gályák, fegyveres bárkák, nehéz és könnyű csónakok kíséretében, a tüzérség üdvlövései közepette. A lövések, a trombiták zengése és a harangzúgás összevegyült a víz hullámainak morajlásával és a vidám éljenzéssel, s mindez együtt minden szívben a vidámságnak érzetét keltette.”

 

Canaletto: A Bucintoro a mólónál Ascension napon

Canaletto: A Bucintoro a mólónál Ascension napon a (kb.1732)

„Ugyanezen a napon a Szent Márk téren vásár is nyílt. A Prokuráciák és a székesegyház között hatalmas faépítményt húztak fel, amelyben mindenféle árus helyet kapott. Nem volt áruja az akkori világnak, legyen az ruhanemű, fűszer, élelem, ital vagy bármi más, amit az Ascensione vagy ahogy Velencében mondják, a Sensa vásárán meg ne lehetett volna kapni…”

„A XVI. század kezdetén a Piazzát nemcsak hogy részben fák és szőlők borították, meg néhány kőfaragó nyomorúságos kunyhója, de quod peius est, latrinák éktelenítették, ahol mindenki szabadon végezte a dolgát. Ez tűrhetetlen volt, s így elhatározták, hogy egy bizonyos Zorzi Spavento mester tisztítsa meg a Piazzát, kergesse el a kőfaragókat, tépje ki a fákat és a szőlőket, hogy a tér megszabaduljon mindentől, ami zavarta volna a látványosságokat és az itt megrendezésre kerülő bajvívásokat.”

 

Forlana (cover art)

Forlana (lemezborító)

„A kedvelt táncok a vidám és gyors monferrina és a forlana voltak. Mindkettőt dobszó és a nép leányainak élesen ritmizált éneke kísérte. Az asszonyok és lányok oly bájjal táncoltak, hogy szinte alig érintették a földet. Oly gyorsan fordultak meg a sarkukon, hogy szoknyájuk fellebbent és szétterült; néha meg úgy elmerengtek az éneken, hogy testük szinte elomlott.”

„A zene valamennyi történésze szerint 1583 előtt nem ismerték az operát, azaz azt a műfajt, amelyben a muzsika drámai műhöz kapcsolódik. De e kor előtt zenei »rappresentazioné«-k, allegorikus mesék és pásztorjátékok már gyakran örvendeztették meg a doge udvarát. A rappresentazionék zenéje, bár semmi nyoma sem maradt, minden bizonnyal a madrigál műfajához tartozott. Az első effajta mű valószínűleg M. Calio Magno Stanzái, melyet Alvise Mocenigo dogévé való megválasztásának ünnepére írt 1570-ben. Ez a darab is, mint a többi, mitológiai szimbólumokkal magasztalja az ünnepeltet. A korabeli leírás szerint: Mercurius mond el négy stanzát, aztán Neptunus, Aeolus, Mars és Pallas következik. Az ötödik stanzában Mars és Pallas énekli az első négy verset, Neptunus és Aeolus a többit. Majd mind a négyen a hatodikat, ezután Apollo énekel három másik stanzát. Végül mindnyájan együtt az utolsót.”

 

Doge Alvise Mocenigo IV.

Doge Alvise Mocenigo IV.

„A rappresentazionék éppen Alvise Mocenigo uralkodása alatt válnak gyakorivá. Kettő közülük különleges alkalomra készült. 1571-ben Szent István napján adták elő Celio Magno újabb művét, címe: Krisztus győzelme. Az alkalom a nagy lepantói csata, a törökök fölötti sorsdöntő győzelem, 1573-ban pedig Cornelio Frangipani műve szólalt meg, amely III. Henrik francia király Velencébe érkezését magasztalta. Ez utóbbinak Proteus, Isis, Mars, Pallas, Mercurius, valamint amazonok és katonák kórusa voltak a szereplői. A Maggior Consiglio nagytermében került sor az előadásra. Noha a mű címe »Tragédia«, Frangipani versei semmi tragikusat nem tartalmaznak. Minthogy azonban a szerző – inkább udvaronc, mint költő – III. Henriknek ajánlotta művét, úgy gondolta, hogy »nem lehet senkit emelkedettebb stílusban magasztalni, mint a tragédiáéban«. Ő maga értesít darabja színreviteléről: »Valamennyi színész igen harmonikusan énekelt, mind szólóban, mind kísérettel. Mercurius kórusában pedig a muzsikusok olyan hangszereken játszottak, amelyeket addig nem használtak. Trombiták kísérték az isteneket a színre. Claudio Merculo muzsikája nem akarta utánozni az antik zenét. És a régiek sohasem érhettek el arra a fokra, amelyre Gioseffo Zarlino úr, aki néhány latin versemre komponált muzsikát. Ezeket az énekeket a Bucintorón adták elő, amikor a király elé vonultak a hajók. Zarlino volt egyébként Őfelsége fogadtatásának zenei irányítója.«

Ehhez hasonló költeményeket gyakran adtak elő a XVI. század utolsó éveiben, Niccolo da Ponte és Marino Grimani dogátusa alatt. Nimfák, tritonok és más mitológiai istenségek kórusa énekelt és táncolt bennük. Verses kis kompozíciók voltak, helyenként zenével, és rendszerint a doge vagy Velence magasztalásával fejeződtek be.”

Érdemes végignézni ezeknek a zenés előadásoknak a szereplőlistáit. Több műben két kórust is találunk, vagy olyan megjegyzéseket, amelyekből következtethetünk a kor ma már különösnek ható szokásaira. Például „négy lantjátékos pásztori öltözetben”, „rejtett égi kórus”, „nimfák kara, fáknak álcázva”, „Damon pásztor, négy társával, akik énekelnek és hangszereken játszanak”. Egyébként e művek nagy része pásztorjáték, szereplőik nimfák és pásztorok, csakúgy, mint 100-150 évvel később az operák világában. Szinte valamennyiben szerepelnek hangszeresek, a legtöbb esetben lantjátékosok. (A lantos figurája néha a címlapra is felkerült.)

És végül néhány adat a renaissance Velence ünnepeinek ismeretlenebb oldalairól. 1462-ben a Tízek Tanácsa megtiltja a túl díszes kiállítású Sacra Rappresentazionékat, a bálokat, színházi előadásokat. Úgy látszik, a velenceiek nem sokat törődhettek ezekkel a tilalmakkal, hiszen rövidesen újabb adatokat találunk az állítólag tilos előadásokról. 1512-től tiltottak az úgynevezett momeria előadások. Allegorikus játékok voltak ezek, melyeket később dialogizáltak, majd quasi komédiává lettek. A tilalom ellenére természetesen tovább folytatódtak az előadások, sőt 1525-ből van egy feljegyzésünk, amely szerint egy komédia próbáján, a Palazzo Arianiban jelen van nemcsak a szenátus, de a Cosiglio dei Dieci is. Aznap este már megjelenik a „piszkos komédia” betiltására vonatkozó rendelet, de úgy látszik, ez nem sokat számít, mert nem egészen egy év múlva újra be kell tiltani a momeriákat. Ez a rendelkezés 1526. január 26-án született. Amint a krónikás írja, „másnap magának a Doge-palotának udvarán adtak elő egy momeriát. És így folyt tovább ez a játék, »alla veneziana«, betiltások és szemhunyások sorozatában.” Mint a feljegyzések tudósítanak,még a zárdákban is rendeztek ilyen előadásokat.

„Kelet erkölcstelensége elárasztotta a lagúnák partjait. Nem szabad csodálkoznunk, hogy néha az egyébként éjszaka is nyitott templomok kapuit be kellett zárni a bennük zajló rendzavarások miatt. Az is előfordult, hogy a patríciusok annyira elfeledkeztek becsületükről, hogy nevüket adták prostituáltaknak, sőt, ha hihetünk egy milánói követi jelentésnek, maga a hetvenéves Pietro Mocenigo doge is gyakran feküdt két fiatal és csinos, Levantéről származó török nő között.”

Priuli Diáriumában arról olvasunk, hogy az 1500-as évek kezdetén a velencei prostituáltak száma több volt tizenegyezernél, Malipiero hasonló jellegű írásából viszont arról értesülünk, hogy a szodómiát halállal büntették, s ez félreérthetetlen jele az erkölcsi helyzet súlyosságának. 1482-ben Bernardino Correr patríciust, 1545-ben pedig Francesco Fabrizio papot bűntették halállal e gyalázatos bűn miatt. Mindkettőjüket a Pazzetta két oszlopa között fejezték le és holttestüket el is égették. A legszigorúbb büntetésekkel és a legóvatosabb elővigyázatossági szabályokkal küzdöttek a Köztársaság vezetői, hogy ezt az undorító bűnt kiirtsák. A szodómiában bűnösöket nemegyszer a cheba büntetésével sújtották, azaz faketrecbe zárva függesztették fel őket a San Marco harangtornyának félmagasságában. Itt voltak kitéve az időjárás viszontagságainak és a nép gúnyolódásának. Az elítéltek kenyeret és vizet kaptak, ezt kis kosárban húzták fel a ketrecbe. Ez a büntetés egészen 1518-ig volt divatban. A legbizarrabb intézkedés a homoszexualitás ellen az volt, amikor elrendelték, hogy a kurtizánok fedetlen keblekkel álljanak ablakaikban, hogy így jobban csábítsák a férfiakat, és elfordítsák őket a természet elleni bűntől.”

Fejezetünk végéhez érve, ragadjunk ki a Cinqucento krónikájából egy évtizedet. Érdemes lesz összehasonlítani ezt a krónikát egy XVIII. századi másikkal. Ekkor Velence történetének fő eseményei még politikaiak, hadászatiak, diplomáciaiak. A Settecento idején, a Serenissima hanyatlásának korában minderről már szó sem lesz.

1500 – A török háború miatt általános bércsökkentést hajtanak végre.

1501 – Aldus Manutius könyvnyomtatási privilégiumot kap.

1502 – Anna magyar királyné Velencébe látogat.

1503 – Békekötés a törökökkel. Rimini Velencéé.

1504 – A szenátus elveti egy szuezi csatorna tervét. A Tízek Tanácsa eltiltja a női ruhák túl hosszú uszályát.

1505 – Tűz pusztítja el a Fondaco dei Tedeschi-t, a német kereskedők raktárát.

Rimini visszakerül a pápa uralma alá.

1506 – Pestisjárvány. Nürnberg a velencei árva-törvényeket veszi át.

1507 – Tárgyalások egy általános törökellenes ligáról. A Tízek Tanácsa a Rialtón felépítendő kőhídról tárgyal.

Giorgione a Doge-palotában dolgozik

1508 – Az újjáépült Fondaco dei Tedeschi felavatása, az épület homlokzatát Giorgione freskói díszítik.

A cambrai-i ligában a pápa, Miksa császár, a francia király, Nápoly és Spanyolország fog össze a Serenissima ellen.

A Tízek Tanácsa betiltja a momeriákat.

1509 – II. Gyula pápa kiátkozza Velencét. A Tízek Tanácsa megtiltja a bulla kihirdetését.

A hadiszerencse elfordul Velencétől (később, 1517-ben a Serenissima ragyogó diplomáciai műveletei révén a háborút mégis Velence nyeri meg.

1510 – A pápa feloldozza Velencét).

A háború miatt a Tengeri Köztársaság a törökök segítségét kéri.

Guiliano de'Medici Velencében gyógyíttatja szembaját. Minden háborús balszerencse ellenére, Szent János éjszakáját ünnepi fényben ülik meg a város lakói.

 

Forrás: Várnai Péter – Velence (22-26. oldal) Zeneműkiadó Budapest, 1974 ISBN 963 330 027 4

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s