Lev Nyikolajevics Tolsztoj

 

 

Az orosz évszázadok folyamán az előidők óta úgyszólván minden nemzedékben akadt egy nevezetes Tolsztoj. Hadvezérek voltak vagy államférfiak, de mindig a legfentebbiek között, grófi címet viseltek, kiterjedt birtokaikon jobbágyseregek közt uralkodói hatalommal éltek. És a romantikus korszaktól, tehát a XIX. század legelejétől fogva nemzedékről nemzedékre kivált belőlük egy-egy valóban jeles író vagy költő is. Utóbb még a szovjet irodalomnak is adott egy klasszikus regényírót ez a Tolsztoj nemzetség. A nagy emberek, nagy írók hosszú sorából emelkedik ki, s magasodik az emberi szellem legmagasába Lev Nyikolajevics Tolsztoj, a Háború és béke, az Anna Karenina, a Feltámadás és mellettük könyvespolcnyi remekművű regény, elbeszélés, novella, dráma, mese, elmélkedés, sőt jó néhány tankönyv írója.

 

Lev Nyikolajevics Tolsztoj

Lev Nyikolajevics Tolsztoj (1828. szeptember 9. – 1910. november 20.)

A Jasznaja Poljana-i birtok, amely a szétágazó családban az íróra maradt, már nem tartozott az arisztokraták országnyi uradalmai közé, itt nem ezrével, csak százával számolták a jobbágyokat, de azért gondtalan életet biztosított volna akkor is, ha ura semmi mást nem akar, mint földesúrnak lenni. Tolsztojt azonban már kora ifjúságától fogva hajszolja a hivatásvágy. Fiatalon árvaságra jutott, de jó nevelők, főleg érzékeny lelkű és művelt asszonyok irányították. Korán ragadnak rá az idegen nyelvek, és egyre több nyelvet akar tudni, közben jogásznak is készül, izgatja a pedagógia, érdeklődik a gazdálkodás modern módozatai iránt, és serdülő gyermek kora óta akar minél többet tudni az emberekről. Arisztokrata létére már a korai időktől fogva szeretettel fordul a parasztok felé. Később már a parasztok szemével és szempontjaiból nézi az egész világot. Hanem amikor fiatalemberré serdül, bekerül az úri körök léha társaságaiba, és szenvedélyes túlzásokkal éli a mulatozós, kicsapongó életet. De nyitott szemmel és éles elmével néz körül ezekben a társaságokban is. Az úri otthonok, a nemesi udvarházak, a nagy hagyományú családok, a kivilágított táncos szalonok ugyanúgy jól megismert helyszínei lesznek majd a Tolsztoj-regényeknek és -elbeszéléseknek, mint a muzsikok viskói vagy a végtelen szántóföldek.

Amikor megcsömörlik a társaságoktól, hirtelen fordulattal katonának áll. Vakmerő katona, a csatatéren is hajtja a belső tűz. Harcol a Kaukázusban, majd hadnagyként éli végig a krími háborúban Szevasztopol ostromát.

Már korábban is írt, a jó szeműek már észrevették tehetségét, de a kaukázusi és a szevasztopoli élmények bontották ki benne a nagy ábrázolót. Személyes emlék egyesül itt történelmi távlattal és emberismerettel. Stílusa pedig kezdettől fogva művészi igényű, gazdag és szemléletes nyelvű. Még nincs harmincéves, de már nevezetes író. A hadseregtől megvált. Tudja már a teendőjét. Író és pedagógus. Ez a pedagógusság nem mellékes az életében. Nemcsak elméleti gondja a népnevelés, hanem maga is iskolát alapít a birtokán, tankönyveket ír, személyesen oktat. Eszméit nemcsak írásban, hanem közvetlenül is terjeszteni akarja. Ezek az eszmék pedig nemegyszer különös ellentétben állnak egyre tisztulóbb művészetével. Mint alkotó magára kényszeríti a valóság tudomásulvételét és ábrázolását. Mint gondolkodó évtizedről évtizedre jobban félreismeri a valóságot. A fejlődéstől elmaradt, a patriarchális világképben élő parasztság elképzeléseiben véli felismerni a jövendő útját. A hivatalos egyháztól különböző, de mégis vallásos, társadalmilag maradi eszmevilágnak akar a prófétája és apostola lenni. Ez odáig vezet, hogy idővel szigorú önmegtartóztatást hirdet az emberiségnek, és még a művészeteket is megtagadja, mint erkölcstelen útra vezető kísértéseket. De közben sem szűnik meg nagy művésznek lenni.

Egy nagyobb európai körút után hazatérve, tudomásul véve a nyugati országok 1848-as forradalmait és a forradalmak vérbe fulladását, ismerve már a cári önkényt is és a nyugati polgárság ridegségét is, kritikusan szemléli az egész világot. Egy ízben megkísérti a vágy, hogy mindörökre kivándoroljon a cárok birodalmából, de visszariasztja az a polgári világ, ahová onnét mehetne. Közben pedig 1862-ben ünnepli Oroszország a Napóleon felett aratott győzelem ötvenedik évfordulóját. Ez adja a nagy tervet, hogy felidézze azt az egész félszázaddal korábbi világot, amikor sok minden kezdődik mindabból, ami a későbbi orosz történelmet meghatározza. Két évig csak tervezget. Majd 1864-től 1870-ig (hatévi megfeszített munkával) írja a Háború és békét.

Nagyon sok olvasó akad, akit ha megkérdezünk, hogy melyiket tartja a világ legjobb, legszebb regényének, habozás nélkül vágja rá, hogy a Háború és békét. Kétségtelen, az elbeszélő prózának ezeréves távlatokban is ez az egyik legfőbb műve. Ahányszor olvassa az ember, annyiszor talál újat és újat benne. Történelmi regény egy korszakról, hanem abban az ábrázolt korban felvonul a társadalom minden rétege. Férfiak, nők élik életüket a veszélyes történelemben, szerencse és balszerencse váltakozik, érzelmek erősödnek, gyengülnek, indulatok törnek fel, meghitt szerelmes pillanatokat nagy távlatú csataképek váltanak. A férfi olvasó szerelmes lesz Natasába, személyes barátságot köt Andrej Bolkonszkijjal és Pierre Bezuhovval. Meggyászolja Andrejt, amikor elesik a csatatéren, és együtt örül Pierre-rel, amikor végre ő lesz Natasa férje. – Ez az a nagy terjedelmű könyv, amelyet nem lehet abbahagyni – mert Tolsztoj lebilincselő író -, és nem elegendő egyszer elolvasni, részleteiben is olyan gazdag mű, hogy az ember csak újra meg újra olvasva veheti birtokába. Ezen a művészi színvonalon nem lehet túlemelkedni, ez az írni tudás teljessége.

És Tolsztoj képes volt tartani a színvonalat. Az Anna Karenina ha nem is olyan dúsgazdag, sokágazatú, s nem törekszik ilyen teljességre, talán még szebb regény. Egy tragikus szerelem körül kitárul a már polgárosodó orosz földesúri rend világa; különféle otthonok, családok és útlehetőségek kerülnek elemzésre. Anna férje, szerelme és jó barátja – Karenin, Vronszkij és Levin – a maguk egyszeriségében három magatartást is jelképeznek. Annába pedig ugyanúgy beleszeret az olvasó, mint korábban Natasába. Az Anna Kareninát jó olvasni. Tolsztoj gondolkodásra készteti olvasóját, megmutatja a gyötrő gondokat, de nem gyötri az olvasót. Ennek az eszméi szerint oly zordon prófétának, ha regényt ír, olyan derűje van, mint magának a természetnek. Holott gyakran ír a lelkiismeret benső kínlódásairól, mint nagy regényében a Feltámadásban is, de számos kisebb terjedelmű elbeszélésében is. A halál is mindig jelen van. Szorongatóbb képe az emberi elmúlásnak aligha akad, mint amilyen az Ivan Iljics halála című nagyon szomorú elbeszélése. Másutt is gyakran ábrázolja a halál különböző formáit. De ezek sem úgy nyomasztók, mint Dosztojevszkij lélekgyötrő képei vagy a naturalisták elriasztó leírásai. Tolsztojnál az elmúlás is az élet magasztosságára vall.

Ahol a dörgedelmes próféta vagy a prédikáló apostol a művész elé lép, ott mindig vitatkozni kell vele. Amikor elmarasztalja a művészetet, vagy lepocskondiázza Shakespeare-t, vagy bűnnek hirdeti a szerelmes vágyakat, mint például a Kreutzer szonáta című mesterien megírt, de riasztóan embertelen kisregényében -, ott egyszerűen nem tudjuk komolyan venni. Hiszen nála tudatosan művészibb írót el sem lehet képzelni, hiszen az emberábrázolás mélységében és sokoldalúságában Shakespeare mellett van a helye, és nála senki sem írta meggyőzőbben, hogy milyen szép és milyen lelki gazdagságot adó a szerelem.

Az a nagy orosz realizmus, amely Gogollal kezdődik, és nyomában oly sok nagy és nagy hatású írót adott a világirodalomnak, Tolsztojjal emelkedett a csúcspontjára. Az egész világ feléje nézett, tőle tanult. Semmiféle realista művész igény nem kerülhette és nem kerülheti meg. Társadalom és ember, nagy eszmék és kicsi gondok, világformáló erők és lélekformáló szerelem óriási nagy egységbe fonódik össze műveinek gigantikus épületében. A további utak mind tőle vezetnek. Csehov, a lélek árnyalatainak klasszikus ábrázolója és Gorkij, a történelem továbbvezető útjának klasszikusa egyaránt őt tekintette tanítómesterének. De rá esküdtek a tőle tulajdonképpen idegen naturalisták is, alakjaira hivatkoztak a lélek búvárai ugyanúgy, mint a falu életének kutatói.

Nyolcvankét éves volt, amikor örök nyughatatlanságával menekülni akart addigi életétől, és „elfutott” hazulról. Útközben, egy vasúti állomáson halt meg.

Forrás: Hegedűs Géza – Világirodalmi arcképcsarnok (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s