Guy de Maupassant – Idill

Közzétette:

 

 

Idylle

A vonat éppen elhagyta Genovát – Marseille felé igyekezőben, mindenütt sziklás part hosszú hajlatai mentén, mint egy vaskígyó kúszott a tenger és a hegyek közt, felkapaszkodva a sárga parti lejtőkre, melyeket az apró hullámok ezüst hálóval szegélyeztek, majd hirtelen eltűnt az alagutak fekete torkában, mint az odújába surranó állat.

A vonat utolsó kocsijában egy nagy darab nő meg egy fiatalember ült, szemben egymással, szótlanul, olykor egy-egy pillantást vetve egymásra. A nő lehetett úgy huszonöt éves, és az ajtónál ülve a vidéket nézegette. Erős, piemonti parasztasszony volt, fekete szemű, dagadozó keblű, húsos ábrázatú. A bugyrait beraktározta a fapad alá, a térdén kosarat tartott.

A férfi húsz év körül volt, sovány, barnára égett képű, mint azok az emberek, akik a nap tüzében túrják a földet. Mellette, egy kendőbe bugyolálva, ott volt az egész vagyona: egy pár cipő, egy ing, egy alsónadrág, egy zubbony. Neki is volt holmija a pad alatt is: az ásója meg a kapája, egy kötéllel összekötve. Munkát keresett valahol Franciaországban.

Az emelkedő nap tűzesőt árasztott a partra; május vége felé járt, s gyönyörűséges illatok szállongtak, betódulva a leeresztett ablakú fülkékbe. A virágba borult narancs- és citromfák a csöndes légbe lehelték cukros parfümjüket, amely olyan édes, erős, bódító tud lenni – és ez az illat egybekeveredett a rózsák sóhajával, mert mindenfelé rózsa nőtt itt, akárcsak máshol a fű – az út mentén, a gazdag kertekben, a kunyhók ajtaja mellett, kint a földeken is, mindenütt.

 

Maupassant elbeszélés

 

A rózsák mennyire itthon érzik magukat ezeken a partokon! Megtöltik a vidéket bódító és könnyű zamatukkal, szinte csemegévé teszik a levegőt, fűszeresebbé a bornál, és éppen olyan részegítővé.

A vonat lassan haladt, mintha készakarva időzött volna el ebben a kertben, ebben az elpuhító környezetben. Minden pillanatban megállt, minden kis állomásnál, fehér házak kis csoportjai előtt, aztán újrakezdte csöndes bandukolását, előbb azonban hosszasan fütyült. Senki se szállt be. Mintha az egész világ elbóbiskolt volna, s nem tudta volna rászánni magát semmiféle helyzetváltoztatásra ezen a meleg tavaszi reggelen.

A nagy darab nő olykor-olykor lecsukta a szemét, majd riadtan nyitotta ki újra, ha a kosár arrább csúszott a térdén, már-már a leesés határán. Az asszony gyors mozdulattal kapta vissza, pár percig kibámult, aztán újra elálmosodott. A homlokán izzadságcsöppek gyöngyöztek, s pihegve lélegzett, mintha valami lidérc nyomná.

A fiatalember lehajtotta a fejét, s mély, paraszti álomba merült.

Hirtelen, amint éppen elhagyták az egyik kis állomást, a parasztasszony – úgy látszik – végképp felébredt, mert kinyitotta a kosarát, amelyből egy darab kenyeret, kemény tojást, kis borosflaskót és szilvát vett elő – szép vörös szilvát -, azzal nekilátott az evésnek.

Kisvártatva a férfi is felriadt, és nézni kezdte a nőt, megnézett külön minden falatot, amely az asszony térdétől megtette az utat az asszony szájáig. Karba font kézzel ült a legény, a szeme csak bámult rendületlenül, az arca be volt esve, a szája össze volt szorítva.

Az asszony úgy falatozott, ahogy a kövér, jó étvágyú nők szoktak, minden pillanatban kortyintva a borból, hogy a tojások jobban csússzanak – aztán egy-egy kis pihenőt tartott, ki-kifújta magát.

Sorra eltüntetett mindent: kenyeret, tojást, szilvát, bort. Mikor az asszony elkészült az evéssel, a fiú újra lecsukta a szemét. Ekkor a nő, kissé kényelmetlenül érezve magát, kigombolta a pruszlikját. A férfi hirtelen újrakezdte a bámészkodást.

Az asszony nem sokat törődött vele. Tovább nyitogatta a gombokat, s kebleinek erős nyomása széttolta a szövetet, úgy, hogy a hasadékon át, a két rész közt feltűnt valamicske az ing fehér vásznából meg a nő bőréből.

A parasztasszony, mikor már megkönnyebbült, olasz nyelven szólalt meg:

– Olyan hőség van, az ember alig tud lélegzetet venni.

A fiatalember ugyanazon a nyelven válaszolt, ugyanazzal a kiejtéssel:

– Éppen utazásra való idő.

– Maga piemonti? – kérdezte a nő.

– Astibeli vagyok.

– Én meg casalei.

Hiszen akkor szomszédok! Beszélgetni kezdtek.

Azokat a hosszú, banális dolgokat mondogatták el, amiket a föld népe szüntelenül ismételni szokott, s amik megfelelnek lomha és látkör nélkül való szellemüknek. Beszéltek a vidékükről. Voltak közös ismerőseik. Neveket soroltak fel, s meghittségük növekedett minden új személlyel, akikről mind a ketten tudtak. A szavak gyorsan peregtek ajkaikról, zengő olasz végződésükkel és muzsikájukkal. Aztán egymás állapotát kérdezték ki.

A nőnek férje volt; három gyermekét a nővére gondjaira hagyta, mert ő maga dajkának megy egy nagyon jó francia helyre, Marseille-be.

A férfi munkát keresett. Azt hallotta, hogy odaát kapni bőven, mert sok az építkezés.

Aztán elhallgattak.

A hőség rettenetes lett, szinte zuhogott a vasúti kocsik tetejére. A vonat mögött porfelhő szállt fel, behatolt a kocsikba; és a narancs- meg rózsaillat még erősebbre vált, megsűrűsödött, lomhán megdagadt.

A két útitárs újra elaludt.

Majdnem egyszerre nyitották föl ismét szemüket. A nap a tenger felé hanyatlott már, a nagy, kék lepedőt fényzáporral kivilágítva. A levegő hűvösebb lett, könnyebbnek tetszett.

A dada lihegett, a pruszlikja nyitva, arca lágyra ernyedten, tekintete bágyadt fényű. Elgyötört hangon mondta:

– Tegnap óta nem szoptattam; most aztán olyan kába vagyok bele, hogy szinte az ájulás környékez.

A legény nem felelt, nem tudott mit mondani.

A menyecske újrakezdte:

– Ha valakinek ennyi teje van, naponta háromszor is szoptatni kell, különben nehéz az embernek. Mintha csak valami súly húzná lefelé a szívemet, lélegzeni sem tudok tőle rendesen, még a csontjaimat is megtöri. Rossz egy dolog, ha valakinek ennyi a teje.

A férfi is megszólalt:

– Hát persze, rossz lehet. Megkínozhatja az embert.

Az asszony csakugyan nagyon betegnek látszott, megviseltnek és ellankadónak. Suttogva mondta:

– Ha csak megnyomja is az ember, úgy jön belőle a tej, mint a forrás vize. Érdekes még látni is. Nem is hinné az ember. Casaléban minden szomszéd átjött megnézni.

– Csakugyan? – mondta a férfi.

– De még mennyire. Szívesen megmutatnám magának is, de nem érnék vele semmit. Evvel úgyse jönne ki annyi tej, amennyi elég volna.

És az asszony elhallgatott.

A vonat megint megállóhoz érkezett. Az egyik korlát mögött síró kisgyermeket tartott a karján egy álldogáló asszony. Sovány, rongyos teremtés volt.

A dajka ránézett. Részvevő hangon mondta:

– Milyen könnyen segíthetnék a baján. És a kicsike is segíthetne az én bajomon. Lássa, nem vagyok gazdag, hiszen otthagytam a házunkat, a famíliánkat, az én drága apróságomat is, hogy helybe álljak; de szívesen adnék mégis öt frankot, ha ez a gyerek itt lehetne, és tíz percig szoptathatnám. Ő is elcsendesedne, én is rendbe jönnék. Egészen újjászületnék, azt hiszem.

Megint elhallgatott. Aztán a kezét többször végigsimította a homlokán, amelyről folyt az izzadság. Felnyögött.

– Nem bírom tovább. Ebbe bele kell halni!

És egy öntudatlan mozdulattal teljesen kigombolta a ruháját.

Előtűnt a jobb keble, hatalmasan dagadva, rajta a barna bimbó. És a szegény asszony nyöszörgött.

– Jaj, istenem, jaj, istenem, mi lesz velem?

A vonat ismét elindult, folytatva útját a virágok között, amelyek a langyos alkonyatok átható illatát lélegzették ki. Olykor egy halászhajó tűnt fel, mintegy álomba merülten a kék tengeren, mozdulatlan fehér vitorlájával, amely úgy tükröződött a vízben, mintha ott egy másik bárka volna, fejjel lefelé fordítva.

A fiatalember zavartan dadogott:

– De… asszonyom… hátha én… könnyíthetnék a baján…

A nő töredezve felelte:

– Ó, ha olyan kedves volna. Nagyon nagy jót tenne vele. Nem bírom tovább, nem bírom…

A férfi letérdelt az asszony előtt; és a nő, feléje hajolva, dajkamozdulattal vitte a legény szájához keble sötét színű dudorát. A nő érintésétől, mikor emlőjét két kézre fogva nyújtotta oda, egy csöpp tej jelent meg a bimbón. A férfi mohón itta föl, úgy ragadva ajkai közé a súlyos emlőt, mint valami gyümölcsöt. És szívni kezdte, falánkan és ritmikusan.

Két karját átfonta a nő derekán, hogy ezzel a szorítással közelebb hozza magához; s lassú kortyokban dőzsölt, a torok olyan mozgásával, amely a kisdedekre emlékeztetett.

A menyecske hirtelen megszólalt:

– Ebből elég volt, most hadd jöjjön a másik.

És a férfi engedelmesen tért át a másik kebelre.

Az asszony két kezét rátette a fiatalember vállára, és erőteljesen, boldogan szedte a levegőt, élvezve a virágpárák zamatát, mely elkeveredett a vonatban szétcsapódó légáramlattal.

– Milyen jó szag van errefelé – mondta.

A férfi nem válaszolt – még mindig ezt a húsból fakadó forrást itta, lecsukva a szemét, mintha úgy jobban erezné a jó ízt.

A nő azonban szelíden eltolta magától:

– Most már elég lesz. Már jól érzem magam. Valósággal a lélek tért vissza a testembe.

A fiatalember felkelt, keze fejével törölve meg a száját.

Az asszony – miközben visszarejtette ruhájába a két élő kulacsot, mely megduzzasztotta a mellkasát – hálálkodott:

– Nagyon nagy szolgálatot tett nekem. Igen szépen köszönöm, uram…

És a férfi nem kevésbé hálásan felelte:

– Én köszönöm magának, asszonyom… éppen két napja, hogy egy falatot se ettem!

1884. február 12.

Tóth Árpád fordítása

 

Forrás: Guy de Maupassant válogatott elbeszélései (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s