Bornemissza Péter

Közzétette:

 

 

1541-ben, Szolimán szultán hódító dicsőségének évtizedeiben a törökök kardcsapás nélkül, csellel elfoglalták Budát s vele együtt környékét is, így a szemközti Pest városát. Ütközet, ostrom nem volt, de a szpáhik és janicsárok, ha már bent voltak, végigfosztogatták a két várost, s aki rejtegetni próbálta előlük vagyonát, azt teketória nélkül megölték. Így esett áldozatul a tömegrablásnak egy Bornemisza nevű gazdag pesti polgárcsalád, amelynek tagjai közül csupán egy hatesztendős fiú maradt életben. Ezt a Pétert a szomszédoknak vagy atyafiaknak sikerült kimenekíteniök, s amikor az általános rémület enyhültekor alkalom kínálkozott, a hódoltságból máshová menekülők magukkal vitték, és eljuttatták a Felső-Tisza vidékén élő távolabbi rokonaihoz. Az elárvult, minden örökségéből kifosztott gyerek azután ide-oda hányódott különböző felvidéki udvarházakban, ahol korai eszmélődésétől kezdve tudomásul vehette a Habsburg-párt és az erdélyi János-párt családokat is szétfeszítő viszályát, a három részre szakadt haza gondjait, szorongásait és feszültségeit s a lelkeket még ennél is jobban felkavaró hitvitákat pápisták és lutheránusok között. (A harcosabban és radikálisabban protestáns kálvinisták csak valamivel később léptek a színtérre, amikor a kamaszfővel magát lutheri tanokkal mindhalálig eljegyző Bornemisza Péter már papja, majd főpapja volt a hazai lutheranizmusnak.)

A gyorsan fejlődő, műveltségre szomjas ifjút pártolta a módos rokonság, iskolákba járhatott. Kassai diákként érett ifjúvá. Kassa pedig nemcsak gazdag és jó tanulási lehetőséget kínáló város volt, de tűzfészke is a pártviszályoknak, a hitvitáknak, ahol a diákság is kivette részét a közéletből. Bornemisza Péter egy politikus diákcsínyen alaposan pórul járt. Angyalnak öltözve elrejtőzött a Habsburg-párti katolikus várkapitány kemencéje mögött, hogy megijessze a lutheránusokkal szakadatlanul kellemetlenkedő főtisztet és családját. De rajtavesztett, és a várkapitány börtönbe csukatta. Igaz, hamarosan megszökött, de nem maradhatott többé Kassán. Tizennyolc éves volt, nekiindult a vakvilágnak. Három évig rejtőzködött lutheránus otthonokban. Tanult, ahol tanulhatott, olvasott, ahol olvashatott… és verseket írt. Főleg persze vallásos énekeket. De annyit tapasztalt már, hogy az istenes szövegekbe is bejutott, gyakran nem is kevés, a társadalomkritikából: népnyúzó urakról, országot herdáló hatalmasokról. Huszonegy éves korában azután elhatározta, hogy külföldre megy még többet tanulni. Ekkor írta “Siralmas énnékem…” kezdetű búcsúversét. Ez a mindössze tizennyolc soros költemény, amelyben háromsoronként tér vissza a refrén: “Vajjon, s mikor lészen jó Budán lakásom”, a Balassi Bálint előtti egész magyar költészet legszebb, legjobb, legművészibb költői alkotása. (Nem hinném, hogy ezt bárki kétségbe vonná.) Aki ilyen tökéletes formai biztonsággal képes ilyen tömör és négy évszázad múltán is szívszorongató verset írni, az nem kezdő, amögött nemcsak író-költő tehetség, de nagy verselési gyakorlat is áll. Holott Bornemiszának sem azelőttről, sem azutánról nem ismerjük több világi tárgyú költeményét. Pedig sok mindent írhatott már eddig is, és nyugat felé tartván, ahogy végigbolyongta Magyarországot, nyilván mutogatta is műveit, mert a tehetségeseket gyámolítani kész reneszánsz urak nem zárkóztak el és továbbsegítették. Nem is kerülhette el Sárvárt, a legreneszánszabb magyar műveltségpártfogó, Nádasdy Tamás otthonát. Nádasdynak pedig édes mindegy volt, hogy a nála tisztelgő deákember miféle hittételeket vall, melyik párt oldalán áll (ő maga fensőbbségesen váltogatta vallását is, pártállását is, ott volt első tekintély, ahová állt, s mindig oda állt, ahol úgy vélte éppen, eredményesebben lehet védeni a közös hazát). Nádasdynak az volt a fontos, hogy pártfogoltja tehetséges legyen. És ha ott akart élni, az ő közelében, méltó munkákkal látta el; ha tanulni kívánt külföldi egyetemeken, pénzzel és hatékony ajánlásokkal segítette.

 

bornemissza_cover

 

Nádasdy bizonnyal ismerte a Búcsúéneket is, meg a többit is, amelyet mi már nem ismerünk. Ő is és irodalomkedvelő tiszttartója, Perneszich György patrónusul állt a fiatal poéta mögé. Lehetővé tették, hogy oda menjen egyetemre, ahová csak kíván. Így jutott el Bornemisza Péter előbb az itáliai Padova szabad szellemű főiskolájára, ahol megismerte a kor akkor modern reneszánsz irodalmát, majd a németországi Wittenbergbe, a lutheralizmus tudományos főfészkébe, ahol ugyanúgy Melanchton tanítványa lett, mint nem sokkal előbb Sylvester János. Itáliai világi tudnivalókban és németországi teológiában megerősödve érkezett Bécsbe, ahol a nagy hírű Georgius Tanner professzor tanította a görög nyelvet és irodalmat, diákjaiba oltván mindenekelőtt Szophoklész tragédiáinak ismeretét és szeretetét. Tanner ismertette meg Bornemiszával az Élektra témáját. S az immár latinul, németül, olaszul és görögül jól tudó huszonhárom éves író-költő megteremtette a magyar nyelvű reneszánsz irodalom legkitűnőbb alkotását, a Tragoedia magyar nyelven című drámát, amelynek a mi századunkban Móricz Zsigmond – aki átdolgozta – adta a Magyar Élektra címet, és egészen a Bánk bánig az összehasonlíthatatlanul legjobb magyar dráma: manapság is színpadjaink egyik leghatásosabb műsordarabja. Bornemisza Élektra-tragédiája ugyanúgy nem fordítása a szophoklészi példának, mint ahogy a francia Racine Iphigéniája sem fordítása euripidészi mintaképének, vagy századunkban Anouilh Antigonéja sem fordítása Szophoklész Antigonéjának. A görög nagy klasszikusok drámáit minden kor újra elmondhatja magának, kifejezve általuk a maguk korának és körének eszmevilágát. Bornemisza Élektrája jellegzetesen magyar-reneszánsz-protestáns, akkor aktuális, erős társadalomkritikájú irodalmi remekmű. Nem tudjuk, hogy akkor előadták-e. De megjelent könyv alakban, s előszava és utószava egy igen tudatos, magas művészi igényű íróra vall. Ha Bornemisza csak a Búcsúéneket és az Élektrát írta volna, akkor is irodalmi főalakja volna a magyar reneszánsznak Balassi felléptéig. De Balassi irodalmi fejlődése is elválaszthatatlan Bornemiszától. Hiszen a későbbi években Bornemisza már nagy képzettségű lutheránus lelkipásztorként a Balassiak zólyomi várának házi prédikátora és a Balassi fiúk házitanítója: ő nevelte Balassi Bálintot művelt reneszánsz emberré, ő tanította költészetre, ő formálta ki a század lángelméjében a kor világszínvonalú magyar poétáját. És ott, a Balassiak otthonában vette tudomásul és értette meg azt a nagyvonalú közéleti jellemtelenséget, amelynek típuspéldája volt a mindig sikeresen gátlástalan, látványosan köpönyegforgató és szakadatlanul gazdagodó, hatalmasodó Balassi Menyhárt báró (a költő nagybátyja). A Balassi Menyhárt árultatásáról szóló komédia a szerző megnevezése nélkül jelent meg. Ténybeli bizonyítékunk nincs, de nem írhatta más, csakis Bornemisza Péter. A mű nyelvezete is reá vall, a témát sem ismerhette más ilyen jól, és főleg: ilyen jól drámát írni akkor senki sem tudott széles Magyarországon.

Micsoda pompás kezdete egy nagy drámairodalomnak az Élektra-tragédia és a Balassi-komédia. Semmivel sincs mögötte a kor angol vagy francia drámájának. Csakhogy Bornemisza angol kortársai után jött Shakespeare, francia kortársai után jött Corneille, Racine és Molière… Magyarországon Bornemisza után pedig csak törökök jöttek: kétszáz évig hadszíntér volt az ország; a királyi udvar külföldön volt, idegen nyelvű volt, és még magyar híveivel is ellenséges érzelmű. Bornemisza korszerűen nagyszerű kezdet, amelyre semmi sem következett. Ő maga sem írt több drámát, nem írt világi költeményeket. Prédikátor volt, népnevelő volt, olykor még nyomdász is volt. Prédikációi stilisztikai remekművek, tele olyan példázatokkal, amelyekből pompás novellák is lehettek volna. Gyakorta beszél magamagáról, emlékeiről, kalandjairól s ezek nemegyszer oly szemléletesen megragadóak, akárcsak Szent Ágoston vagy Rousseau vallomásai. Kései vallásos költeményeiben ott bujkál egy kitűnő világi költő, aki már nem akart lenni. De azért az Énekecske gyermekek rengetésére olyan bölcsődal, amely méltó folytatása az ifjúkori Búcsúéneknek. És van egy prózai műve: az Ördögi kísértetek. Ámbár ezt is prédikációs könyveihez csatolta, célzata is részben vallásos léleknevelés volt, de mégis világi mű: a kor úri világának példázatokkal teljes – és szépirodalmi módon olvasmányos – kritikája. Legkorábbi szépprózánk kiemelkedő remeke.

Az élete nem volt hosszú, mindössze negyvenkilenc esztendőre terjed. A reneszánsz értelmiségi és a nem alkuvó protestáns prédikátor egyesült benne. Kalandosság, nyughatatlanság, gyakorta üldöztetés, máskor nagyrabecsülés, szakadatlan tanulás és tanítás tüzében lángolt el. Megjárta a börtönöket, és volt vallásának püspöke (superintendense) is. Szolgálni akarta az igaznak vallott eszmét, a veszélyekben égő hazát, a rászoruló embereket. És közben igazi, vérbeli író és költő volt. Ma is gyönyörűséges olvasmányokat írt. És tanítványa, a mindiglen is élő Balassi Bálint mellett ő az egyetlen abból a századból, aki legalábbis Búcsúénekével és Élektra-tragédiájával számunkra is nem múló hatású, élő szerző maradt.

 

Bornemisza Péter (Abstemius) (Pest, 1535. február 22. – Rárbok, 1584 tavasza)

 

Forrás: Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka (Magyar Elektronikus Könyvtár)

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s