Guy de Maupassant – Az özvegy

UNE VEUVE

A banneville-i kastélyban történt, vadászatok idején. Esős, szomorú ősz volt. A vörhenyes falevelek nem zizegtek a léptek alatt, ott rothadtak a kerékvágásokban, a konokul hulló esőben.

Az erdő szinte teljesen elhullatta lombját, és nyirkos volt, akár a fürdőszoba levegője. Aki az eső paskolta, magas fák között elindult, azt megcsapta a nedves fű meg a sáros föld penészes szaga, és ruháját átjárta a pára; a vadászok hajlott háttal lépkedtek a szüntelen csepergésben, a csapzott szőrű, mogorva kutyák behúzták farkukat, a fiatal nők testhez tapadó ruhája csuromvizes lett, és estefelé mindannyian kimerülten tértek haza.

Vacsora után kedvetlenül ültek le a nagy szalonban a társasjátékhoz, a szél vadul rázta az ablaktáblákat, és pörgette a rozoga szélkakast. Később a vendégek elhatározták, hogy érdekes történetekkel, regényekbe illő históriákkal mulattatják egymást, de egyikük se tudott szórakoztató elbeszélést kiagyalni. A férfiak vadászkalandjaikat, a nyulak ellen viselt hadjárataikat adták elő, a nők pedig hasztalan törték a fejüket, hiányzott belőlük Seherezáde képzelete.

Már éppen abba akarták hagyni az egészet, mikor egy fiatal asszonynak, aki szórakozottan cirógatta pártában maradt idős nagynénje kezét, szőke hajból sodort gyűrűn akadt meg a szeme. Gyakran látta, de még sose figyelt fel rá.

Gyengéd mozdulattal megforgatta.

– Milyen furcsa gyűrű. Mintha egy gyerek hajából készült volna.

A vénkisasszony elvörösödött, majd elsápadt, aztán reszkető hangon válaszolt.

– Ennek a gyűrűnek szomorú a története, olyan szomorú, hogy nem akarok beszélni róla. Az életem minden bánata itt van, ebben a gyűrűben. Akkoriban még nagyon fiatal voltam, de az emlék még most is olyan fájdalmas, hogy sírva fakadok, valahányszor eszembe jut.

Szerették volna hallani a gyűrű történetét, de az öreg hölgy vonakodott. Végül a sok unszolásra rászánta magát, hogy elmondja.
– Gyakran beszéltem a Santèze családról… ma már senki sem él közülük. Én a három utolsó férfitagját ismertem. Mindhárman egyforma módon haltak meg; ez a gyűrű az ujjamon az utolsó Santèze hajából készült. Tizenhárom esztendős korában megölte magát énmiattam. Különösen hangzik, ugye?

Furcsa család volt; lehet, hogy egytől egyig bolondok, de elragadó emberek, a szerelem bolondjai. Apáról fiúra szálltak a lobogó szenvedélyek, viharos erők hajtották egész lényüket végletes érzések és tettek, fanatikus önfeláldozás, sőt bűnök felé is. A szenvedély ugyanazt jelentette nekik, mint bizonyos embereknek az áhítatos vallásosság. Aki trappista szerzetes lesz, annak egészen más a természete, mint a szalonok széptevőinek. A rokonságban ez a mondás járta: “Szerelmes, mint egy Santèze.” Egyéniségüket valósággal a külsejükön viselték. Hullámos hajuk a homlokukba hullt, szakálluk göndör, a szemük nagy, feltűnően nagy, s a tekintetük – nem tudnám megmondani, miért – felzaklatta az embert.

Ennek a gyereknek – akinek itt őrzöm a haját – a nagyapja, úgy hatvanöt éves korában, temérdek kaland, párbaj, asszonyszöktetés után szenvedélyesen beleszeretett egy majorosgazda lányába. Mindkettőjüket ismertem. A szőke, sápadt lány bájos volt, lágy, vontatott hangon beszélt, a tekintete szelíd, akár egy madonnáé. Az öreg földbirtokos a kastélyába vitte, és hamarosan annyira belebolondult, hogy egy percig sem bírt meglenni nélküle. A szerelemnek olyan hagyományai voltak a családban, hogy az öreg Santèze lánya meg a menye, akik a kastélyban laktak, természetesnek találták ezt a helyzetet. Mihelyt szenvedélyről volt szó, semmin nem álmélkodtak, és ha boldogtalan szerelemről, egymástól elszakított párokról vagy akár hűtlenség miatti bosszúról hallottak, részvevően sóhajtottak fel:

– Ó, mit szenvedhetett szegény, hogy idáig jutott! – egy szóval se mondtak többet; a szívbéli drámák részvétüket keltették fel, s a bűnös szerelem nem háborította fel őket.

Az egyik őszi vadászaton Gradelle úr, aki a kastélyban vendégeskedett, megszöktette a fiatal nőt.

A házigazdán semmi felindulás nem látszott, úgy viselkedett, mintha mi se történt volna, de egy reggel ott találták felakasztva a vadászkutyái között.

A fia is felakasztotta magát egy párizsi szállóban, 1841-ben; őt az Opera egyik énekesnője csalta meg.

Az özvegyén, anyám nővérén kívül csak a tizenkét éves gyereke maradt utána. Nagynéném a gyerekkel együtt hozzánk költözött Bertillonba, a birtokunkra.

El se tudom mondani, milyen rendkívüli, milyen koraérett fiú volt a kis Santèze. Mintha családjának minden gyöngédsége és végletessége felhalmozódott volna az utolsó sarjban. Álmodozó volt, órák hosszat sétált egyedül a kastélytól az erdőig vezető hosszú szilfasoron. Én ablakomból figyeltem ezt az ábrándos gyereket: két kezét hátán összekulcsolva, fejét lehorgasztva, lassan lépkedett, meg-megállt, s olykor fölemelte a tekintetét, mintha olyan dolgokat látna, érezne és értene meg, amelyek meghaladják a korát.

Ha az idő derűs volt, vacsora után gyakran mondta nekem:

– Gyerünk álmodozni…

Együtt mentünk ki a parkba, ő néha megállt egy-egy nagy tisztás előtt, ahol a holdfény lebegő, fehér páraként ömlött szét, és mintha vattával bélelte volna ki a fák övezte, széles pázsitot. Megszorította a kezem, s azt mondta:

– Nézz oda! Látod? De érzem, hogy te nem értesz meg engem. Ha megértenél, boldogok lennénk. Ezt csak az érti, aki szeret…

Én meg nevettem, és megcsókoltam ezt a gyereket, aki rajongva imádott.

Vacsora után gyakran anyám ölébe ült.

– Nénikém, mesélj nekünk szerelmes történeteket.

És anyám csak úgy tréfából sorra elbeszélte a szenvedélyes szerelmi históriákat, amelyeknek hősei egytől egyig a család férfitagjai voltak, mert temérdek, részint igaz, részint költött történet járt szájról szájra. Anyám családjában a férfiak vesztét a hírük okozta, hírnevük a fejükbe szállt, s aztán már a világért se engedték volna, hogy csorba essék a dicsőségükön.

A kisfiú lelkesen hallgatta az érzelmes vagy ijesztő drámákat, néha még tapsolt is hozzá, s azt ismételgette:

– Én is, én is olyan vagyok, mint ők, de én náluk is erősebben tudok szeretni.

Aztán udvarolni kezdett nekem, félénken, nagyon gyöngéden, mi meg nevettünk ezen a furcsa, epekedő kisfiún. Reggelenként virágot szedett nekem, este, mielőtt felment volna a szobájába, kezet csókolt, és azt suttogta:

– Szeretlek.

Hibáztam, nagyon súlyosan hibáztam, és még ma is szenvedek miatta, halálom napjáig vezeklek érte: vénlány maradtam, vagy inkább a menyasszonya s az özvegye lettem, igen, az özvegye. Akkor mulattatott ez a lángoló gyerekszerelem, amelyet magam is szítottam; kacér voltam, csábító, cirógató, és álnok, mintha felnőtt lett volna. Megőrjítettem. Játszottam vele, és anyáink is jól szórakoztak ezen a játékon. Tizenkét esztendős volt. Ugyan! Ki vette volna komolyan egy gyerek szerelmét. Megcsókoltam, valahányszor csak akarta, gyöngéd sorokat is írtam neki – anyám meg a nagynéném mindig elolvasták -, s ő rajongó levelekben válaszolt; valamennyi levelét megőriztem. Azt hitte, ez a szerelem a kettőnk titka, férfinak képzelte magát. Mi pedig megfeledkeztünk róla, hogy ez a gyerek Santèze-vér.

Körülbelül egy esztendő telt így el. Egyik este a parkban letérdelt előttem, és túláradó szenvedéllyel csókolgatta a ruhám szegélyét.

– Szeretlek! Szeretlek! Halálosan szeretlek! – ismételte egyre. – Ha megcsalsz, ha valaha is elhagysz más kedvéért, én is azt teszem, amit az apám… – És olyan komor hangon, hogy beleborzongtam, hozzátette: – Te tudod, mit tett az apám!

Megdöbbenve hallgattam, ő felállt, és lábujjhegyen ágaskodva, mert alacsonyabb volt nálam, fülembe suttogta a keresztnevemet.

– Geneviève! – mondta, olyan kedvesen, olyan melegen, annyi áhítattal, hogy az egész testem megremegett.

– Gyerünk, menjünk be! – csak ennyit dadogtam. Ő nem szólt többet, megindult velem, de mikor a lépcsőhöz értünk, visszatartott:

– Tudod, ugye, hogy megölöm magam, ha elhagysz?

Most már ráébredtem, hogy túl messzire mentem, és visszahúzódtam. Szemrehányásaira azt feleltem:

– Te már nagy vagy a játékhoz, szerelmes lovagnak pedig még kicsi. Várok.

Azt képzeltem, most már minden rendben van.

Ősszel intézetbe ment. Mikor nyáron hazakerült, én menyasszony voltam. Rögtön megértette, mi történt, és egy álló hétig olyan eltökélt arccal járt-kelt, hogy nagyon nyugtalan lettem.

A kilencedik napon, mikor felkeltem, összehajtott papírlapot találtam a szobám ajtaja alatt. Felkaptam, kinyitottam, elolvastam:

Elhagytál, pedig tudod, mit mondtam neked. A halálomat rendelted el. Nem akarom, hogy más találjon rám, menj le a parkba arra a helyre, ahol tavaly megmondtam neked, hogy szeretlek, és ott nézz fel a magasba.

Olyan voltam, mint az eszeveszett. Gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat, és rohantam, lélekszakadva rohantam a megjelölt helyre. Intézeti sapkája ott hevert a földön, a sárban. Egész éjjel esett. Felnéztem, és megpillantottam; ott himbálózott a lombok között, mert szél fújt, erősen fújt a szél.

Aztán már nem tudom, mi történt. Azt hiszem, először ordítottam, talán elájultam, összeestem, majd visszarohantam a kastélyba. Az ágyamban tértem magamhoz, anyám ott ült mellettem.

Azt hittem, hogy csak álmodtam, hogy szörnyű lidércnyomásos álmom volt.

– És ő, Gontran?… – dadogtam. Nem válaszoltak. Így hát igaz volt.

Nem mertem még egyszer megnézni, és a szőke hajából elkértem egy hosszú tincset. Ezt… itt… ezt…

És az öreg nő kétségbeesett mozdulattal nyújtotta ki reszkető kezét. Majd az orrát fújogatta, megtörölte a szemét, és úgy folytatta:

– Eljegyzésemet magyarázkodás nélkül felbontottam… És… így maradtam azóta is… mindörökre… ennek a tizenhárom esztendős gyereknek az özvegye.