Liszt Ferenc emlékére

Közzétette:

 

 

203 évvel ezelőtt, ezen a napon született Liszt Ferenc zeneszerző.

Liszt Ferenc (németül Franz Liszt; Doborján, 1811. október 22. – Bayreuth, 1886. július 31.) a 19. századi romantika legjelentősebb magyar zeneszerzője, minden idők egyik legnagyobb zongoraművésze.

 

Liszt-kaulbach

Liszt Ferenc

(1811-1886)

Óriási hatással volt a XIX. század zenéjére és társadalmára. Az általa szított heves érzelmeknek Heine a „Lisztománia” nevet adta. Idősebb korában felvette a négy alsóbb egyházi rendet, „Liszt abbé” lett.

 

Az alábbiakban anekdotákat, rövid történeteket olvashatnak a zeneszerzőről.

 

Beethoven titkára, Schindler 1823-ban ezt írta kenyéradójának: „Ugye meghallgatja a kis Liszt koncertjét? Ez nagyot lendítene a fiún. Ígérje meg, hogy elmegy!”

És Beethoven elment. Amikor a „kis Liszt” fellépett a pódiumra, az első sorban ott látta Beethovent. Ettől inkább felvillanyozódott, mint megrendült, mert olyan odaadással és átszellemülten játszott, hogy mindenkit magával ragadott. Utána még zúgott a taps, amikor Beethoven felment a pódiumra, megölelte az ifjú zongora-virtuózt és megcsókolta. „Mind a két orcámat” – ahogy Liszt beszámolt róla.*

 

Egyik zenekari koncertjén, amelyen Berlióz vezényelt, a Fantasztikus szimfónia „Menet a vesztőhelyre” című tétele után Liszt ugyanezt eljátszotta a saját átiratában, és még a zenekarnál is nagyobb hatást ért el vele.

* Sokan azt tartják, hogy ez az első számú Liszt-legenda. Beethoven nem ment el a fiú koncertjére, még kevésbé ölelte meg nyilvánosan. Mindemellett lehetséges, hogy fogadta otthonában. Egyik tanítványának Liszt ezt mondta: – Beethoven mindkét kezével megragadott, homlokon csókolt, és gyengéden így szólt hozzám: „Fiam, te a szerencsések egyike vagy. Mert sokaknak fogsz örömöt és boldogságot szerezni. Ennél semmi sem szebb és jobb.”

 

Liszt az elsők között hívta fel a francia zenei világ figyelmét Schumannra. Előadta a darabjait, és lelkes kritikákat írt róluk a sajtóban. Az egyik francia zenei lapban Clara Schumannról is közzétett egy hosszú méltatást. Miután megjelent, megkérdezte a zongoraművésznőt, hogy tetszett-e neki. Az igennel felelt, de hozzátette:

– Miért írta azt, hogy gyakorlás közben jobbról is, balról is egy fekete macska ül a zongorámon a kottatartó mellett? Tudja, hogy ez nem igaz.

– Drága hölgyem! – felelte Liszt. – Ahhoz, hogy a francia olvasó befogadjon egy ilyen cikket, kell bele egy kis pikantéria.

 

Amikor az utolsó fokozásba kezdett, Liszt arcán egyszerre láttam a halál kínját és az öröm sugárzó mosolyát. Ilyet semmilyen emberi arcon nem láttam, egyedül a Megváltó korai mesterek festette portréin. A keze fel-alá mozgott a billentyűkön, a padló drótként rezgett alattam, és a hallgatóságot elborította a hangok özöne. A feje és a teste ekkor félrebillent. Lapozó barátja karjaiba ájult, súlyos ideggörcsben rángott, és kivittük. A hatás döbbenetes volt. Az egész terem lélegzet-visszafojtva ült, amíg Hiller be nem jelentette, hogy Liszt már visszanyerte az eszméletét, és viszonylag jól van. Miközben Mme. de Circour-t a hintóba segítettem, mindketten úgy remegtünk, mint a nyárfalevél, és még most is majdnem ugyanúgy remegek, amikor e sorokat írom.

Henry Reeve beszámolója egy 1835. áprilisi, párizsi koncertről

Hosszú idő után 1840-ben, londoni vendégszereplésén hallottam újra Lisztet, amikor azzal hozta zavarba a közönséget, hogy piano recital-ként [zongoraszavalat] hirdette meg önálló zongoraestjeit. Az emberek eleinte nem értették a dolgot: „Mit beszél? Zongorán szavalni?!”

E szólókoncerteken két műsorszám között Liszt kegyes hercegként leereszkedett hallgatóságához, és addig beszélgetett a barátaival, míg nem érezte úgy, hogy kész folytatni.

Charles Kensington Salaman (1814-1901),

angol zongorista

Az egyik esten, amelyet a szentpétervári udvarban adott – ahol mindig nagyon jól fogsdták -, Miklós cár, aki nem volt nagy zenebarát, szóba elegyedett egy hölggyel, és nem törődve Liszt játékával, igen hangosan beszélt. Liszt hirtelen abbahagyta a zongorázást, és otthagyta a hangszert.

– Miért fejezte be a játékot?

– Amikor az uralkodó beszél, mindenki másnak hallgatnia kell – hangzott az elmés válasz.

– Emlékszik, amikor még mint kisfiú a házamban játszott? – kérdezte tőle Fülöp, a francia király. – Akkor még Orléans hercege voltam. Nagyot változtak azóta a dolgok!

– Igen, felség, csak nem jó irányba – mondta Liszt kimérten.

Egy megszállott weimari udvarhölgy körül mindig jellegzetes, áporodott dohányszag lengedezett. Az udvaroncok, még a barátai sem tudták mire vélni a dolgot, míg véletlenül ki nem derült, hogy ereklyeként hord a keble között egy szivarcsonkot, amelyet Liszt után szedett fel az utcán. F.L. monogramos, ékkővel díszített, drága medaliont csináltatott neki, és hófehér nyakába akasztotta. Onnan áradt a bűz, amely oly sokáig tartotta izgalomban a nagyherceg udvartartását.

Az orosz grófné következett a műsorban. Nagy taps fogadta, és belekezdett a balladába. Természetesen fejből játszotta. Minden a legnagyobb rendben ment, amíg el nem ért a kritikus részhez, ahol elbizonytalanodott, majd összezavarodott. A közönség biztató tapsára elölről kezdte, de ugyanannál a helynél megviselt idegei felmondták a szolgálatot, és megint csak belesült. Falfehéren felállt. Ekkor a Mester [Liszt] dühében dobbantott egyet, és bekiabált a közönség soraiból: „Tessék a zongoránál maradni.” A hölgy visszaült, és a dermesztő csendben harmadszor is elkezdte a művet. Ismét cserbenhagyta az emlékezete. Iszonyú erőfeszítéssel megpróbálta felidézni a darab végét, majd egy hevenyészett futammal befejezte szereplését.

Soha nem láttam még fájdalmasabb jelenetet. Kifelé menet a Mester, miközben ő a karjába kapaszkodott, kegyetlenül összeszidta. …

A hölgy a lakosztályához hajtatott, bevett egy adag altatót, és negyvennyolc órán át aludt. Azt hitték, meghalt, de felébredt. Levélben üzenetet váltott a Mesterrel, aki ragaszkodott hozzá, hogy azonnal hagyja el Budapestet. Azt mondják, egy reggel elment Liszt lakására, és pisztolyt fogott rá. – Lőjön – mondta Liszt, és elindult felé, mire a boldogtalan nő leengedte a kezét, és a Mester lábához omlott.

Wohl Janka (1846-1901), magyar írónő

Liszt memoárjából

(François Liszt, souvenirs d’un conpatriote. Párizs

Széles körben tartotta magát az a nézet, hogy sok házasságon kívüli gyermeke van, és közülük Franz Servais az egyik. Liszt a maga módján utasította vissza a feltételezést: „Csak levélből ismerem az anyját, Írásban nem megoldható az ilyesmi.”

Forrás: Norman Lebrecht – A komolyzene anekdotakincse 139-143. oldal) Európa Könyvkiadó Budapest, 2012 ISBN 978 963 07 9362 9
Illusztráció: Liszt Ferenc 1856-ban (Wilhelm von Kaulbach festménye)

2 comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s