Arthur Rimbaud – Rossz vér

Közzétette:

 

 

123 évvel ezelőtt meghalt Arthur Rimbaud francia költő

 

Arthur_Rimbaud_1872Arthur Rimbaud (1872)

Jean Nicolas Arthur Rimbaud ( Charleville, 1854. október 20. – † Marseille, 1891. november 10.), francia szimbolista költő, felfedező.

A szimbolizmus úttörőjének számít. Munkássága javarészét a Paul Verlaine-nel folytatott viszonya alatti néhány évben alkotta. Viharos kapcsolatuk 1875-ben ért végleg véget. Rimbaud életének ezután nincs irodalmi vonatkozása.

 

Az Egy évad a pokolban egy sajátos önéletrajz, a fiatal költő leszámolása a költészettel, búcsú az irodalomtól, az eddigi életétől. Amikor az anyja azt kérdezte, hogy mit akar ez jelenteni, híressé vált válasza így szólt: „Azt akartam mondani, amit maga a szöveg mond, szó szerint és minden lehető értelemben.” Ezt minden elemzésnél/értelmezésnél figyelembe kell venni! A Rossz vér-ben kezdődnek a gyermek konfliktusai a bigott, parlagi anyjával és a nemzettel, azzal a nemzettel, ami olyan társadalommá fejlődött, amit a végletekig megvet. Az Éjjel a pokolban a kábítószer ereje, a kitörés eszköze. Hallucinációk, amelyekkel le lehet leplezni minden misztériumot. A következő rész az egyik legfontosabb: a Delíriumok. Mindkettő saját balgaságának története. Az első a Verlaine-nel való tragikus szerelmét örökíti meg, a végkövetkeztetéssel: „a szerelmet újra fel kell találni.” A második, a költészet delíriuma, a szó alkímiája: a végső, kegyetlen leszámolás a művészettel. Lemondóan beszél álmairól, „egyszerű hallucinációiról”, azokról, amelyek a művészetét jelentették. A saját stílusában elemzi legfőbb műveit, majd közli: „Mindez elmúlt. Ma már tudom köszönteni a szépséget [vagy jóságot].” De mint később kiderül az is lehetetlen. A tudomány túl lassú. Akkor hát mi marad? Egy „régi igazság: az élet munkában virágzik.” Nehezen tud beletörődni, amit a Paraszt! felkiáltás is jelez, de megteszi. Megteszi mert elege van a hazugságokból, önmaga becsapásából: „[Én legalább] nevetni tudok a régi, hazug szerelmeken, s szégyennel verhetem a hazug kapcsolatokat – láttam odalenn az asszonyok poklát –, és megadatik nekem, hogy enyém lehessen egy testben s egy lélekben az igazság.”

 

Egy évad a pokolban (részlet)

Valaha, ha jól emlékszem, lakoma volt az életem, amelyen megnyílt minden szív, ömlött minden bor.

Egy este térdemre ültettem a Szépséget. És epésnek találtam. És kiszidtam.

Fegyvert fogtam az igazság ellen.

Elmenekültem. Ó boszorkányok, ó nyomorúság, ó gyűlölség: ti, akikre kincsemet bíztam!

Sikerült kirekesztenem elmémből minden emberi reménységet. A vadállat sompolygásával vetettem magam minden örömre, csak hogy megfojtsam.

Hadd harapdáljam a puskatust, mielőtt meghalok – szóltam a hóhéroknak. Magamra idéztem minden csapást, hogy homok és vér alá fullasszanak. A balszerencse volt az istenem. Végighenteredtem a sárban. A bűn levegőjén szárítkoztam. A bolondját járattam az őrülettel.

És a tavasz meghozta iszonytató idióta vigyorgásomat.

Nemrég, már-már azon a ponton, hogy utolszorra kihörgök, mi jutott eszembe, mi nem. Ha felkutatnám annak a valaha-volt lakomának a titkát! Hátha megjönne tőle az étvágyam.

A titka – a részvét. Már ennyiből is látni: nyilván csak álmodtam mindezt.

“Hiéna maradsz! és így tovább…” S az, ki ily pompás álmokkal jutalmazott, a Gonosz rám kiáltott: “Te minden mohóságoddal, önzéseddel és minden főbűnökkel: úgy érdemeld ki a halált!”

Jaj! Ez túlontúl sok nekem. – Kedves Sátán, kérve kérlek, ha tán kevésbé döfölnél tekinteteddel! S ha megvárnád hitványságaim apraját, egyet-kettőt ha mi még hátra van; neked, ki kedveled az íróban a tanító- és a leírókészség teljes hiányát, kitépek néhány undorító lapot jegyzőfüzetéből az elkárhozottnak, aki vagyok.

Rossz vér

Gall őseimtől örököltem a szemem kökény kékségét, a keskeny fejformát meg azt, hogy a birkózásban setesuta vagyok. Ami a gúnyámat illeti, ugyanolyan barbár, akár az övék. De hajamat nem pomádézom vajjal.

Rimbaud_par_VerlaineNem volt a galloknál nagyobb jószágnyúzó, ügyetlenebb gyepégető azidőtt.

Meg azt is tőlük kaptam, a bálványimádást meg a szentségtörés szeretetét – ó! meg minden bűnt, a haragot, a bujálkodhatnékot – a bujálkodhatnék! mi felséges is! – és mindenekfölött a hazugláriságot meg a lomhaságot.

Minden mesterségtől irtózom. Majsztramok? Munkások? Mind paraszt; alantasok. A tollforgató kéz ér annyit, mint az ekeszarvát fogó marok. Micsoda kezek százada! Soha nem áll rá a kezem semmire. Aztán meg, a szolgalelkűségben nincs megállás. A koldulás tisztessége tűrhetetlen. A gonoszmívelőtől irtózom, mint a kimiskárolttól: hozzám még nem nyúltak, a többi meg oly mindegy.

De ki tehette nyelvemet ily alattomossá, hogy megoltalmazza és idáig elvezérelje lomhaságomat? Én, aki keresztbe szalmát nem tettem, hogy éljek, s lustább vagyok a varangynál – én éltem mindenütt. Nincs olyan családja Európának, amelyiket ne ismerném. Mármint az olyan családokat, mint az enyém, mely mindenét az Emberi Jogok Kinyilvánításának köszönheti. Ismertem minden jó családból való fiút.

Hiszen ha volnának felmenőim Franciaország történetében! Akármikor!

De nincsenek.

Tiszta sor, valami alsóbbrendű fajzathoz tartozom. Felfogni a lázadást? Képtelen vagyok. A magamfajtája soha nem lázad, hacsak nem azért, hogy fosztogathasson: mint a farkasok a nagyvad tetemén, amelyet nem maguk ejtettek.

Emlékszem az Egyház legidősebb leánya – Franciaország történetére. Mint földtúró paraszt, magam is elsodródhattam volna a Szentföldre; még földerengenek bennem az utak a svábiai mezőségeken át, Bizánc visztái, Jeruzsálem sáncai; Mária imádása, megindultságom a Felfeszített gondolvást, ezernyi világi tündérséggel egyetemben – megrezdül újra mind. Nap perzselte fal tövében ülök, egy leprás, fazékcserepeken és csalánon. Utóbb, mint zsoldos lanckenét, táborozom Németföldön az éjszakai ég alatt.

Utána megint: boszorkányszombaton! vénekkel, kicsinyekkel – ott táncolok a veres tisztáson.

Nem nyúlik hosszabbra emlékezetem, mint ez a föld meg a kereszténység. Nem győzöm fölfedezni magam ebben a múltban. De váltig egy szál magam, családtalanul. És de milyen nyelven szólhattam? Nem fedezem fel magam Krisztus tanácsában; sem a főrendek tanácsában, kik a Krisztus helytartói.

Mi lehettem a múlt században? Csak a mában találom magam. Nincsenek többé kóborjárók, nincsenek találomra háborúk. Az alja-fajzata mindent ellepett – a népet, ahogy mondják; az értelmet; a nemzetet és a tudományt.

Ó! a tudomány! Mindent újrakezdtek, elölről. Testnek, léleknek – utolsó kenetül – ott az orvoslás és a bölcselet – a vajákos kenceficék és a meghangszerelt népdalok. Meg a fejedelmek mulatságai! meg a játékok, amiket betiltottak! földrajz, világleírás, géptan, vegytan!…

A tudomány, az új nemesség! A haladás. Halad a világ, halagdogál. Már miért ne forogna? Ez a számok látomása. A Szellem felé haladunk. Ez több mint bizonyos, az orákulum beszél belőlem. Értem a dolgokat, de mert nem tudom magyarázatát adni anélkül, hogy ne pogányul szólnék – inkább hallgatok.
A pogány vér visszaárad! A Szellem közel! Hát miért nem segít Krisztus, miért nem ad lelkemnek nemességet és szabadságot?! Sajna! Az Evangélium! Hol van az már?! Az Evangélium! Az Evangélium.

Pákosztos módjára várom az Istent. Időtlen idők ótaiglan alantas fajtából származom.

Itt vagyok az armorikai tengerparton. Csak hadd gyulladozzanak ki a városok ablakai esténként. Útra kelek, az feltett szándokom. Elhagyom Európát. A tengeri levegő majd kiégeti a tüdőmet; messze távoli éghajlatok a bőrömet cserzik. Úszni, gázolni a fűben, vadászni, és mindenekfölött: bagózni. A forró acél miként – oly erős égettborokat inni; ahogy édes eleink vedelték a tűz körül.

Visszatérek még, de keménykötésű leszek, sötét bőrű és villámló tekintetű: a képemről bízvást hihetik – ilyen a fajtám, erős. Lesz aranyam, tunya leszek és goromba. Az asszonyok ajnározzák az effajta szilaj rokkantakat, ha visszatérnek a meleg égöv alól. Nyakig merülök a közéletbe. S az lesz a megváltás.

De most még elátkozott vagyok, visszaborzadok hazámtól. A legjobb, ha mély, bódult álomba merülök a part fövenyén.
Aztán mégsem indul el az ember. Hadd veszem nyakamba az utat innen, újfent, bűnöm terhével; a bűnnel, amely beléverte véknyamba gyökerét, azt szenvedem, amióta az eszemet tudom – égig érő gyökér; az ver; lever lábról; levon.

A teljes ártatlanság a félénkség teteje. Így mondják. Csak ne vinném el mindenüvé undoraimat és árulásaimat.

Gyerünk! A menés, a cipelés, a sivatag; a sivárság és a harag.

Ki szolgájának szegődjem el? Miféle jószágot kell imádnom? Nekitámadnom – miféle szentképnek? Szívét összetörnöm – kinek? Hinnem a hazugságban; melyikben? Mi vérben gázolnom?

Vagy inkább – őrizkednem a törvény kezétől. A nehéz életet. A baromi egyszerűséget. Elszáradt karral felemelni a sírkövet, lekuporodni, fulladozni. Így se vénség, se veszedelmek: rémüldözni nem franciához illő.

Jaj! Én elárvult! Csak lenne isteni faragott kép, akármiféle, kinek felajánlhatnám buzgólkodásomat a tökéletesedésben!

Ó, az én lemondásom, az én csudálatos könyörületem! itt alant, mégis!

De profundis Domine, íme, bárgyú vagyok!
Gyerekkoromban csodáltam a megrögzött fegyencet, akire naponta rádörren a fegyenctelep kapuja; ellátogattam fogadókba, garniszállókba, amelyeket felszentelt azzal, hogy megfordult a fedelük alatt. Úgy, ahogyan ő látta – láttam a kék eget és a megforgatott földek virágát; szimatoltam balvégzetét a városokban. A szentembernél több ereje – az utasembernél több sütnivalója volt; és ő, csak ő volt tanúja tulajdon dicsőségének és eszének.

Az utakon, a téli éjszakában hajléktalanul, ruha nélkül, kenyér nélkül, összefagyott szívemet egy hang szorongatta; “Gyönyörűség vagy erő, de – vagy; s ez erő. Nem tudod, hová mégy, miért mégy – hát lépj be mindenüvé, válaszolj mindeneknek. Nem ütnek agyon jobban, mint ha már hulla lennél.” Reggelre oly réveteg volt a tekintetem és hótt-üres az ábrázatom, hogy akivel találkoztam, tán meg se látott.

A városokban a sár egyszeribe mintha vörösre, feketére változott volna: így köröz a szomszéd szobából a lámpás a tükörben; vagy az erdei kincs miként! Sok szerencsét, kiáltottam utána, mihelyt láttam, hogy a lángtenger meg a füst az égre csap; jobbról, balról, milliárd mennydörgés hangján sistergett mindenféle gazdagság – a javak.

De – semmi kicsapongás. Asszonnyal pajtáskodnom tilos volt. Társam? mutatóba se, senki, sehol. Ott voltam a felgerjedt tömeg előtt, szemközt a kivégző osztaggal; mind zokogva boldogtalanságomban, amit úgyse értettek volna meg, és rájuk adva megbocsátásomat – mind Szent Johanna! – “…Papok, tanár urak, iskolamesterek! Tévedésből adtok a törvény kezére. Semmi közöm ehhez a népséghez itt, soha nem voltam keresztény. A magamfajtája dalol a kínpadon. Nem hajazom a törvényt, nincs erkölcsi érzékem, jószág vagyok: amit tesztek, tévedésből teszitek…”

Igen, szemem csukva a ti világosságotok számára. Jószág vagyok, fekete vagyok. De még van megváltás a számomra. Bezzeg ti – ti hamis négerek! ti tébolyodottak, ti vadak, ti fösvények. Te kalmár, te fekete vagy, te tanácsúr, te fekete vagy, te tábornok, te fekete vagy; te vén rühes, te fejedelem, te fekete vagy: ittál a Sátán megadózatlan kisüstijéből. Ennek a népnek a láz meg a rákfene az ösztökélője. Betegeik, véneik oly tisztességtudóak, hogy ők maguk kérik felfőzetésüket. Aki huncut, van annyi esze: csak itthagyni ezt a földséget, ahol az elszabadult téboly túszokat szed a nyomorultaknak. Belépek Hám ivadékainak igaz országába.

Tudom még, mi a természet? tudom, ki vagyok? Elég a szóból. A gyomromba temetem halottaimat. Üvöltés, dobszó, tánc, tánc, tánc, tánc! Sejteni sem sejtem amaz órát, mikoron majd a fehérek partra szállnak, és én a semmibe zuhanok.

Éhség, szomjúság, üvöltés, tánc, tánc, tánc, tánc!
A fehérek partra szállnak. Ágyúzás. Paríroznom kell. Keresztvíz alá mennem, rongyokba bújnom, robotolnom.

A szívembe kaptam a kegyelemdöfést. Ó! Hogy én ezt nem láttam előre!

Mi gonoszat cselekedtem? Semmit. Napjaim könnyen telnek majd; megkímélnek bűnök megbánásától. Nem leszek azok lelkigyötredelmének osztályosa, akik a jóság számára meghaltak, és ravatalgyertyák komor lángja csap fel körülöttük. Sorsa a jó fiúnak, ki időnap előtt száll sírjába, s családja könnyei öntözik. Tiszta sor, a züllés – ostobaság; a bűn – ostobaság; félre hát, félre mindennel, ami romlott. Ám az óramű annak még nem tudója, hogy csak a tiszta fájdalom idejét üsse! Mint gyermeket ragadnak el, hogy a ránk zúduló bajokat feledve, a paradicsomban játszadozzam?

Hamar! Másmilyen élet: nincs? Gazdagságra ágyazni s aludni? Lehetetlen. A gazdagság: mindenki portékája. Csupán csak az isteni szeretet adja kezünkbe a tudomány kulcsát. Már látom: a természet a jóság megmutatkozása. Isten véletek, ábrándok, eszmények, tévelygések.

Józan angyalének száll fel a mentőhajóról: ez az isteni szeretet. Két szeretet! Meghalhatok földi szerelemtől és meghalhatok alázatomban. Akiket hátrahagytam, a lelkek még jobban megsínylik távozásomat. Engem választottatok ki a hajótöröttek közül. Hát akik maradnak, azok? nem barátaim-é?

Mentsétek meg őket!

Megszületett bennem az értelem. A világ jó. Áldanom az életet, szeretnem fivéreimet: fogom! Ez már nem a zsenge kor fogadkozása. Sem nem a reménység, hogy megszökhetek az öregedés és a halál elől. Isten az erőm; és én dicsérem az Istent.
Többé nem vagyok csömör szerelmese. A dühöngést, a kicsapongást, a tébolyt, melyeknek ismerem minden tombolását, minden rombolását – letettem minden terhemet. Mérjük fel szédüldözés nélkül ártatlanságom kiterjedését.

Nem leszek képes rá többé, hogy kikönyörögjem a megbotoztatás vigaszát. Hogy hajóra szálltam egy menyegzőre menet, melyen hogy Jézus Krisztus volna ipamuram? Kötve hiszem.

Nem vagyok értelmem foglya. Azt mondom: Isten. A szabadságot a megváltásban – erre törekszem; de mint s hogyan legyen? A léháskodás már nincs ínyemre. Semmi szükségem alázatra, isteni szeretetre. Nem sírom az érzékeny szívek századát. Kinek-kinek megvan a maga igaza, megvetése, szeretete: én kitartok a magam helyén – a józan ész angyallajtorjája csúcsán.

Már ami a megalapozott házi boldogságot illeti vagy más egyéb boldogságot… Nem, nem nekem való. Ahhoz eltékozoltam magam, túl gyenge legény vagyok. Serény munkából sarjad az élet, öreg igazság: ehhez az én életem oly súlytalan, hogy elszáll, s ott lebeg messze távol a tett fölött – pedig ez az, amiért él-hal a világ.

Miféle aggszűz lett belőlem, már ahhoz sincs merszem, hogy szeressem a halált!

Ha Isten által megadatnék nekem amaz égi, légi lelki nyugalom, a felfohászkodás – a régi szenteknek miként! Ó, a szentek! a szilárdak! a remeték, az alkotóművészek, amilyeneknek manapság már nincs keletje!

Szakadatlan bohózat! Ártatlanságom könnyekre fakaszt. Az élet édesmindnyájunk bohózata.
Elég! Itt a büntetés. – Indíts!

Jaj! Ég a tüdőm, lüktet a halántékom! Az éjszaka a szemembe tódul, nem látok a Naptól! A szívem… a tagjaim…

Hová megyünk? harcolni?! Gyenge vagyok! a többiek előnyomulnak. A felszerelés, a fegyverek… az idők!

Tűz! rám tüzelnek! Vissza! ha nem – megadom magam. – Gyávák! – Meg én, megölöm: a lovak patái elé vetem magam!

Jaj!…

– Majd csak hozzászokom.

Ez volna hát a francia élet, a becsület ösvénye!

 Határ Győző fordítása
Források: Magyar Elektronikus Könyvtár, Wikipédia
Illusztráció: Paul Verlaine rajza Rimbaudról

Kapcsolódó tartalom: Arthur Rimbaud francia költő

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s