John Milton

Közzétette:

340 évvel ezelőtt vakon és magányosan meghalt John Milton, aki William Shakespeare után a legjelentősebb angol költő volt.

John-milton_250xPortrait of Milton c. 1629, National Portrait Gallery, London

John Milton született 1608-ban Londonban, jómódú polgárcsaládból. Cambridge-ben tanult, ifjúkori költeményeit 1632-1638 közt írta. 1652-ben megvakult. A Paradise Lost 1607-ben jelenik meg. A Paradise Regained és a Samson Agonistes 1671-ben. 1674-ben halt meg.

Költészete és egyénisége kinő a puritán keretekből, ő az egyetemes protestantizmus nagy költője. Élete kora ifjúságától kezdve a hétköznapi dolgoktól elfordult élet, először a költészetért él, azután vallási-politikai eszményeiért, majd a két Milton_paradiseeszmény egyesül lelkében és ekkor megalkotja Az elveszett Paradicsomot. Mint ifjú, mélységes odaadással készült a költői hivatásra; első pillanattól fogva tudta, hogy olyant fog alkotni, ami a szellem örök büszkesége lesz. Olaszországban van tanulmányúton, amikor Angliában kitör a Szentek Forradalma és Milton hazasiet, hogy részt vegyen a küzdelemben. Megnősül, de házassága szerencsétlen, mert felesége nem bírja elviselni a költő embertelen komolyságát és szellemi nagyigényűségét. Milton idézetekkel megtámasztott hatalmas barokk vádiratot írt a válás jogosultságáról, de nem okult tapasztalataiból, még kétszer megnősült, anélkül, hogy rettenetes méltóságából engedett volna – lányai nem bírták el mellette az életet. A vallásháború viharaiban elhallgat; Cromwell titkára lesz, lángoló vitairatokat ír az Ügy védelmében. Csak amikor a puritánok birodalma összeomlott, tért vissza testileg-lelkileg összetörve, szemevilágát elveszítve, „fallen on evil days”, rossz napokra hullva, fiatalkora nagy költői céljaihoz.

A költői képzelet játéka fiatalkori verseiben a legerősebb: L’Allegróban, amelyben az élet tiszta örömeit és az Il Penserosóban, amelyben a magány, az elmélyedés, a barokk melankólia szépségeit ünnepli (1633), és sirató költeményében, a Lycidasban (1637). Színdarabot, „masque”-ot is írt bizonyos ünnepélyes alkalomra, a Comust.

Második korszakának nagy alkotásai, néhány márványszerűen végérvényes szonetten kívül a vitairatok. Egy részük ma éppoly megközelíthetetlen, mint a XVII. század többi teológiai és politikai vitairata; Taine a nagy páncélos ősállatokhoz hasonlítja ezeket a régi hitvitázókat, végtelen türelmükkel, idézetek tengerével, két oldal hosszúságú mondataikkal és nehézkes gorombaságaikkal. De Milton egyik vádirata, az Areopagitica mit sem veszített erejéből és aktualitásából: a sajtó szabadságáról szól. Anglia, mondja, szabad sajtójának köszönheti azt, hogy tudományosságának híre a legtávolabbi földekig elér, „nem semmiért van az, hogy a komoly és takarékos erdélyi elküldi évenként Oroszország messze hegyes határairól és a hercyniai vadonon is túlról, nem ifjúságát, hanem meglett embereit, hogy megtanulják nyelvünket és teológiai tudományunkat”. Ha nem volna rossz a világon, az embernek nem volna érdeme a jót választani; a rossz könyveknek szabadon kell a nyilvánosság elé kerülniük, hogy az emberek szabadon választhassák jót. Az állam nem alacsonyíthatja kiskorúvá polgárait, mint ahogy Platón akarta.

Fiatalkorában Artus királyról készült eposzt írni, de férfikora nagy megrázkódtatásai után már csak egy tárgyat tartott méltónak, a szenttörténetet. Az elveszett paradicsom az Alvilág végtelen sivatagjain kezdődik, ahol Sátán és társai visszanyerik eszméletüket a nagy bukás után, gyűlést tartanak és elhatározzák az emberi nem megrontását. Az égiek észreveszik, hogy Sátán a világmindenségen keresztül lopakodva a Paradicsom felé közeledik; egy arkangyal meglátogatja Ádámot és Évát, óvja őket, nehogy azt mondhassák, hogy tudtukon kívül követték el a bűnt. Az arkangyal intő például elmondja a lázadó angyalok bukását, de ez sem használ. Éva női ostobaságból eszik a tiltott gyümölcsből, Ádám pedig, a lovagias és szerelmes férfi, szintén eszik belőle. hogy Évának ne kelljen egyedül viselnie a rá váró szenvedéseket. A nőmegvető puritán férfigőg a bűnbeesés történetének ily sajátos változatát adja.

Az elveszett Paradicsom nem olyan eleven, aktualitásából mit sem vesztő alkotás, mint Homérosé vagy Dantéé. Milton túlságosan is századának embere volt. Művében mértéktelenül nagy helyet foglalnak el a teológiai fejtegetések és stílusa minden klasszikus szárnyalása dacára sokszor prózai. Képzelete is túlságosan korához kötött. Igaz, senki sem tudná pontosan megmondani, hogyan éltek ősszüleink a Paradicsomban és az angyalok az égben, de Milton elképzelése mégis tiltakozást váltott ki belőlünk. Vegyük csak a híres jelenetet, amikor Raphael arkangyal látogatóba érkezik, Éva, a gondos angol háziasszony, hatalmas vegetáriánus ebédet készít, amelyből az arkangyal igen jóízűen falatozik, majd Éva diszkréten visszavonul s az arkangyal és Ádám közt tudományos párbeszéd indul meg; mindketten oly komolyak, oly megalkuvás nélkül nagyképűek, mint a század angoljai. A mennyországnak is XVII. századi jellege van: Isten a nagy monarcha (barokk képzet, Zrínyi is monarchának nevezi Istent) teljhatalommal, de nem közmegelégedésre kormányozza birodalmát. Hatalmas udvari ünnepély keretében trónörökössé koronázza Krisztust, de az irigyek összebújva súgnak-búgnak… Az angyali karok és rendek katonás fegyelemben élnek az óriási mennyei bástyák, arzenálok és lőportornyok között, akár Cromwell „vasoldalasai”; amikor Raphael elvonul előttük, fegyverükkel tisztelegnek. A mennyei birodalmat – ó, barokk század! – az engedelmesség tartja össze, nem a szeretet, mint hajdan Dante másvilágát.

De ezek a vonások, amelyeket Taine Milton szemére vet, inkább csak az olvasó munkáját nehezítik meg, nem érintik a nagy mű lényegét és értékét. Milton, mint túlvilági utas, mégis egyenrangú Dantéval. Ha nem is tudta már minden égi és földi dolog pontos helyét a nagy Hierarchiában, mint a skolasztikus Dante, víziói talán még hatalmasabbak, még félelmetesebbek. Éppen azért, mert Miltonból hiányzott Dante realizmusa – az ő tájai elmosódó, határtalan kiterjedésű, lidércnyomásos álomtájak: az Alvilág óriási kemence, amelynek lángjai nem fényt terjesztenek, hanem „látható sötétséget”. Van Gogh képeire emlékeztető, gomolygó, ködfoltos káosz a mindenség, amelyen Sátán keresztülrepül. Az angyalok és ördögök seregei amint felvonulnak egymás ellen, a világirodalom leghatalmasabb seregei.

És sikerül egy alakot teremtenie, amely beleivódott a századok képzeletébe: Sátánt. Furcsa, de így van: ez a nagyon vallásos költő a Sátán alakjában fejezte ki önmagát. Sátán, bár Isten ellen lázad, magatartásában mégis a nagy protestáns, a puritán lázadó, a másvilági Cromwell. A költemény legmegrendítőbb része, a Fényhez való invokáción kívül, amelyben a megvakult Milton minden átszellemült fájdalma benne reszket, a Sátán monológja az első énekben. Számot vetve mérhetetlen veszteségével, kimondja, hogy legfőbb kincsét el nem veszítheti: önmagát.

The mind is its own place, and in itself

Can make a Heaven of Hell of Heaven’.

What matters where if I be still the samme…

E monológ minden bukás dacára is diadalmas individualizmus örök himnusza marad és ha Milton semmi mást nem írt volna, mint ezt, akkor is a legnagyobbak közé tartoznék

Forrás: Szerb Antal – A világirodalom története (367-370. oldal) Magvető Könyvkiadó, Budapest 1962, 620874

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s