Lamberto Gardelli

Közzétette:

99 évvel ezelőtt megszületett Lamberto Gardelli olasz karmester, akit 1992-ben Budapest díszpolgárává avattak.

lamberto gardelli

Lamberto Gardelli (1915-1998)

Egisto Tango és Sergio Failoni után századunkban ő volt a harmadik olasz művész, aki egy teljes és jelentős fejezetet nyithatott magának a magyarországi előadóművészet történetében. A mi Lamberto Gardellink címmel köszönti őt egy 1996-ban megjelent emlékkönyv, Csák P. Judit könyve, s ott olvasható az ő kezeírásával, a rá mindig jellemző enyhén patetikus csengéssel a válasz: La mia Ungheria… Magáénak érezte-e Magyarországot, ahogyan Magyarország magáénak érezte őt? Művészi jelentőségének megítélésébe olykor belevegyültek kételkedő hangok is: miért nem csinált Gardelli, úgymond, világkarriert, a nemzetközi karmester-elit legfényesebb neveinek sorába emelkedve, ha valóban olyan súlyú művész volt, mint amilyennek sokan állítják? De hiszen, vethetnénk ellene, folytonosan súrolta ezt a világkarriert: nevét állandóan ott láthattuk felbukkanni a nemzetközi zeneélet presztízst adó világfórumain is: New York, London, Bécs operaházaiban, koncertpódiumain és hanglemezstúdióiban; diszkográfiája világhírű énekes sztárok, világzenekarok és előkelő nemzetközi hanglemezcégek hosszú listáját sorolja a Budapesten készült felvételek mellett. Nincs miért viaskodnunk valami vélt provincializmus görcsével: nem akármilyen fórumokon becsülték nagyra művészi képességeit.
Ha egyáltalán volt valami, ami ezt a világkarriert némiképp keresztezte vagy fékezte, annak okait nem biztos, hogy csak művészi tényezőkben kell keresnünk. Érvényesülésének kanyargóiban és életvitelében szeszélyes és kiszámíthatatlan mozzanatok is szerepet játszottak. Egyfajta naivitás és nonsalansz sajátos módon fért meg benne azzal a szigorú tartással és koncentrációval, amely egyébként művészi munkáját mindig jellemezte. Emlékeim egy nyugtalan világvándor arcképét őrzik róla, ahogyan ismeretségünk kezdete, a hatvanas évek eleje óta figyelhettem pályáját – egy véglegesen sehol gyökeret nem eresztő, de a világban sokfelé otthonos művészember portréját.
Szülőhazájához, Itáliához – ahonnan az inasévek múltán, a világháború végeztével, harmincegynéhány éves korában kiszakadt – később csak laza zenei kapcsolatok fűzték Lamberto Gardellit. Szüksége volt-e a Stockholmban majd Koppenhágában eltöltött évek után Budapestre, mint valami támaszpontra, ahova vissza-visszatérhetett, s ahol olykor hosszabb időszakokra is megtelepedhetett? Budapestnek mindenesetre szüksége volt őrá.
Hogy milyen mértékben, semmikor sem érezhette intenzívebben a magyar közönség, mint éppen az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, amikor a meglepetés erejével robbant be a budapesti zeneéletbe. Nem vitás, hogy legelső helyen a magyar operakultúrának hozott áldást. Az irányításával színpadra kerülő operabemutatók és felújítások a hatvanas évek első felében, az Ory grófja, a Manon Lescaut, A végzet hatalma, a Macbeth, a Tell Vilmos, de a kézbe vett repertoáreladások is, egy Aida, egy Tosca a szenzáció erejével hatottak a mi viszonyaink között, s a szétlazult rutin helyébe új normákat állítottak az itthoni operajátszás elé. Gardelli keze alatt kitisztultak a kontúrok: rugalmas tempók, feszes, karakteres ritmusok, fegyelmezett és színesen kiviruló zenekari hangzás, kifejező éneklés és szerepformálás – mindez együttvéve a stílus varázslatos biztonságát nyújtotta újdonságként.

lamberto gardelli2
Operaprodukcióinak vonzereje a későbbi évtizedekben, amikor már túljutottunk az első meglepetések szenzációin, és mindez már ismerősnek és magától értődőnek számított, változatlan maradt a budapesti közönség számára. Itthon elsősorban az olasz operarepertoár frissítését és kézbentartását várták tőle – 1959-től 1994-ig valóban ez töltötte ki budapesti operaházi tevékenységének döntő részét. De akadt kivétel is, amelyből kiderülhetett, hogy tévedés lenne őt az olasz operák szűkkörű specialistájaként számon tartani. Mozart Figarójának 1963-as Gardelli dirigálta felújítását magam az elmúlt évtizedek legszebb operai emlékei között tartom számon.
Tudjuk, az operával párhuzamosan koncertdirigensi működése sem elhanyagolható jelentőséggel nyomott a latban Magyarország – ebben a műfajban nemcsak Budapest! – zenei életének három és fél évtizedében. Ezen a területen válhatott mindenki számára világossá, hogy Gardelli zenei világa tágas, sokfelé nyitott világ, mentes a beskatulyázó korlátoktól; kompetens tolmácsa ő az európai szimfonikus irodalom széles klasszikus-romantikus spektrumának éppen úgy, mint ahogyan felfedező kedvű interpretátora ritkaságoknak. Az a korszak a magyar koncertéletben, a hatvanas- hetvenes-nyolcvanas évek időszaka, amelyben az ő közreműködése is piros betűs fejezeteket jelentett, a mából visszanézve egyfajta aranykor nosztalgiáját ébreszti a visszaemlékezőben.
Hogy mitől “igazi” egy karmester – alig lehet szavakkal pontosan definiálni. Muzsikusok közül a karmester művésztípusára érvényes leginkább a megállapítás: non fit sed nascitur. Gardelli született karmester volt, egyike a keveseknek az igaziak közül; s a benne felhalmozódó óriási szakmai tudás, kiváló manuális képesség, tapasztalat és gyakorlat csak kiegészítője volt valami megfoghatatlan többletnek, ami a nagy karmestert teszi: a muzsikus személyiség emanációjának.
A közönség mindig is ösztönösen tudta ezt; s vallottak erről muzsikusok is, művészek egymást követő generációi, akik együtt dolgozhattak vele: kötetre való emlékezésekkel Gardellihez fűződő élményeikből, amely számukra a sikerben való osztozás boldogságát hozta, és művészi létük, önmegvalósításuk egy-egy nagy pillanatát jelentette. Az ő emlékezéseik, ha úgy tetszik, csupa-csupa részmegfigyelés és részigazság, de megsejtet valamit az egészből, a megfoghatatlanból is… A mi Lamberto Gardellink: rajongó tiszteletből fogant cím, de a kis Magyarországon félreérthető csengése is lehetne egy ilyen megfogalmazásnak. Klein, aber mein… Ennél ő sokkal több volt, nem állítható egy sorba a tucatszámra hemzsegő másodvonalbeli olasz import karmesterekkel. Méltóbban tisztelgünk a művész emléke előtt, ha pontosítjuk a definíciót: a miénk is volt…

Forrás: Kovács János – Muzsika 1998. szeptember, 41. évfolyam, 9. szám, 14. oldal

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s