Az Aba-Nováki piktúra magánossága

Aba-Novák Vilmos (1912-ig Novák Vilmos) (Budapest, 1894. március 15. – Budapest, 1941. szeptember 29.) magyar festő, grafikus, a modern magyar festészet egyik legeredetibb és legvitatottabb tehetsége.

Az idő távlatából

Aba-Novák Vilmos életművéhez kötetlen képzelettel és látásmóddal helyes közeledni, mert XX. századi festészetünk ismert útjai nem közvetlenül vezetnek rá szokatlan hangú művészetének nyitjára, ízére. Ezért – mielőtt annak helyét festészetünk bármely irányzatán belül keresnők – célszerűbb azt figyelni: a művészet tágas terében maga a művész merre és hogyan tájékozódik. Ugyanis autodidaktának vallotta magát, s az ilyen maga útján járó művész képzeletének gyökerei váratlanabb tájakra nyúlnak, másképpen is táplálkoznak, mint a stílusok keretébe szívesebben illeszkedő életművek. Az ilyen művész azért keresi rokonait a hazai s az egyetemes művészet múltjában, hogy rajtuk mérje fel saját korának és egyéni művészi mondanivalójának különbözését, mert számára a teremtő képzelet önállósága a valódi művészet egyetemesen érvényes törvénye. “A különböző korok művészetét látva, önigazolás érzete fog el – én nem rágódom egyszer, sőt többször megemésztett koncokon. A mai, kialakulóban lévő új kor új művészete az aktuális” – írja Aba-Novák 1929-ben Rómából.

Az így megteremtett új világ, az Aba-Novák-i életmű: magyar és modern, tartalmában, hangjában eredeti és rendkívüli volt, miért is érthető volt, hogy közömbös vélemény róla nem ismeretes. Aba-Novák eltért az “arany középúttól”, nem is kevéssé, mint rajta kívül néhány más magyar mester az emlékezetes közül.

Szokásunk, hogy a művészeti alkotások értékét a keletkezésük óta eltelt évtizedek, majd századok mércéjével is ellenőrizzük. Fokozott szükségét érezzük ennek a tetemrehívásnak az olyanfajta életműveknél, amelyek a saját korukban a szokatlanság kétélű fegyverével jelennek meg. Az ilyen megjelenés sikert vagy kudarcot, de mindenképp harcot jelentett. A kor véleményét, amelyben az ilyen életmű született, az utókor ritkán tartja illetékesnek, mert számol a sznobok és ínyencek elragadtatottságával, a nyárspolgár elképedésével, rosszallásával, a laikus hiszékenységével, a szakértők – művészek és kritikusok – pozitív vagy negatív elfogultságával, “beállítottságával” s a tömegek véleményének ismeretlenségével. Az utókor a korábbiak jóváhagyását vagy elmarasztalását – éppen a szokatlan életművek esetében – új és új tárgyalásra tűzi ki. Az eképp várakozó s a nézetek harcában meghempergetett életmű jövőjét egyre kevésbé a külső, úgynevezett “érdekessége”, az általános festői korképtől eltérő jellege dönti el, hanem emberi-művészi hitele. Benne foglaltatik-e a valódi művészet egyéni és közösségi feltétele, humánuma és esztétikuma, a az emberhez szóló, korszerű és a jövőbe mutató, a haladást álló tartalmi és formai igényessége s ezen belül a művész egyéniségének teljes és jelentékeny színvonalú kifejezése.

Az illusztrációként szolgáló képmellékletek két dolgot már elöljáróban, futólagos benyomásként feltétlenül közölnek Aba-Novák művészetéről: azt, hogy jelentékeny, és azt, hogy korának megannyi művészi arculatától eltér.

Harminc évvel ezelőtt a művész ezt írta egy kollégájának saját festészetéről és 1935-ös kiállításának visszhangjáról:

“A sajtó atomizálódott, mind mást írt. Nem tudnak elskatulyázni, a kezükben lévő mérték rám nem használható… és még nem jöttek rá, hogy nekem, azaz annak az elvnek, amit képviselek, külön mérték kell, ami nincs, tehát csinálni kell.”

Ugyanez évben Genthon István, századunk piktúrájának ütőerén tartva a kezét, a következőképp ítélte meg Aba-Novák helyzetét: “Messze hajdani társaitól, kik ma is termékeny hatásból nyerik ihletüket. Magányos bolygóvá vált…” 1956-ban Lyka Károly, aki több mint fél évszázadig figyelte éberen és téveszthetetlenül képzőművészetünk alakulását, Aba-Novák festészetének olyan sajátosságaira mutatott rá, amelyek “elkülönítik ezt a művészt minden társától, egyben megvilágítják izmos tehetségét is”.

Ez az írás a nyomleső vizsla szívósságát választotta természetéül s az egyetlen nyom, amelyről le nem térhet, maga a szóban forgó életmű. Amiből következik, hogy semmiféle kész véleményt – s ha az mégoly kézenfekvő lenne is – nem szabad eleve elfogadnia, amíg célhoz nem ér. Sokszor kellett téves nyomról visszafordulnia a helyesért. Sőt már az elindulásnál kételyeink támadtak: beérthetjük-e ma is még Aba-Novák különállásának megállapításával, e különállás jegyeinek esztétikai ismertetésével, vajon nem kell-e például a fent idézett mértékadó véleményekbe belekalkulálnunk azt is, hogy az első kettő, a művészé és Genthoné az életművel egykorú, és Lyka Károlyé – a saját megjegyzése szerint – ugyancsak az egykorú feljegyzés igényével őrzi a kortanú megfigyeléseit. Így hát Aba-Novák hasonlatával élve – a jegenye tövétől kellett felmérniök annak magasságát, holott ehhez legalább húszméternyi távlat szükséges. Teendőink tehát: megállapítani, hogy Aba-Novák különállásának ténye és külön mértékre való igénye – a közben eltelt évtizedek után – indokoltnak látszik-e.

Az Aba-Nováki piktúra magánosságát Genthon egy festészeti hagyomány – Nagybánya – folytatásának stílustörténeti szemszögből vetette fel. A festői elbeszélés – mint a társadalom tematikus közlési módja – felől is felvetve a kérdést, a válasz azonos ugyan, de változtat annak borongós kicsengésén, mert Aba-Novák különválása nem utal egyben a társadalomtól való elszigeteltségre is, hanem, éppen a kor eleven átéléséből adódóan, csupán a másfajta festői hozzáállásoktól való eltérésére. Ő ugyanis nem az anakronizmus okából különállók – különcök, álmodozók, korból kivágyók – közé tartozott, neki azért kellett kiállania a sorból, hogy állandó, eleven párbeszédben maradhasson saját korának életjelenségeivel, és ennek a céljának a meglevő stílusok receptjei – a motívumfestésre korlátozva – nem feleltek meg.

Ha tehát Aba-Novák Vilmos festészetét a halála óta eltelt negyedszázad távlatából állítjuk be – nem az ismert stíluskategóriákba, hanem művészetünk általános fejlődésének logikájába, összképébe -, az tűnik ki, hogy piktúránk e századi arculatának egyik legkifejezőbb karaktervonását az ő életműve adja. Ennek a kifejezésbeli jellegtöbbletnek az elemzése, kidomborítása és értelmezése a fő célunk, nem pedig annak mesterséges leegyengetése – ama széptevő festők eljárása, kik az összkellem érdekében elsimítják a portrén az eleven arcjáték nyomát, még biggyedéseit is. A művészeti korok arcisméje abból indul ki, hogy ezek a jel-ráadások nem véletlenül kerülnek a kor művészetének arculatára, ezek jelzik számára az öröklött vonásokon kívül az egyén tapasztalatait, az újat; e jelek oka mélyen rejlő, horderejük nagy, örökölhetővé válnak, s hiába kendőzné őket az óvatos arcmásfestő, kiütköznek valamely unokában, akkor már az arckifejezés lényeges vonásaként.

Ha maga Aba-Novák “külön mértéket” igényel festészete számára, ennek csak addig érzi szükségét, mí festői látásmódjának szokatlansága polgárjogot nyer. Ugyanakkor a leghatározottabban vallja nemzeti piktúránkba való szerves beletartozását, vállalja az érte folyó harcot:

“Én, ki nem kávéházakban szívom a nemzeti elemet magamba, hanem átéltem magyar becsületességgel és hittel egy autodidakta minden keserűségét és örömét, én tanúja voltam és vagyok ma is az új generációk önálló művészi meditációjának, mely, ha Párist nem is kerüli ki, magyar marad mostoha viszonyok között is.

A haladást a sajátosan hazai művészi látás és gondolkodás keretein belül képzeli el, mint népenként és koronként változó, más-más előzményekből és feltételekből eredő művészeti jelenséget.

Ezért válik utóbb türelmetlenné az import-stílusok magyarországi túlidőzésével, formalisztikus utánérzésével szemben. A progresszív művészet harcában való élénk részvétele miatt érthető az is, ha belső tiltakozást érez az ellen, hogy festészetünk “kivetett bolygójának” tekintessék. Mint írja: “A romanticizmus (temperamentum) – beállítása a nagybányaiak bevezetése céljából roppant szerencsés, de (az írónak) itt eszközölt megállapításai ellentétesek a velem kapcsolatban közöltekkel… Elfelejti, hogy a műtörténelemben is éppen úgy voltak és vannak klasszikus, mint érettebb nézőpontok…”

Aba-Novák úgy érzi, hogy végső soron műveinek tartalma: az “élesség” – és előadói műfaja: az elbeszélés és annak epikus hangvétele azok a lényeges jegyek, amelyek őt a l’art pour l’art-tal szembeállítják és arra kényszerítik, hogy mondanivalójához másfajta festői kifejezésmódot teremtsen: Szakítottam a modern esztétikának azzal a babonájával, hogy nem szabad témához nyúlni, hanem csak motívumhoz.” “A l’art pour l’art, ha kapcsolatot az élettel mégis keres, az csak a líra lehet. A nagy művészeti korok mindenkor epikusak. A csak és kizárólagos festőiség ma már nem elég… a kizárólagos festőiséggel azért nem foglalkozom, mert nem csak szemem van, hanem ember is vagyok.”

Ugyancsak elfogulatlan, nagy képzeletű, tettre kész és mesterségében felkészült ifjú piktornak kellett annak lennie, s a régi magyar festő-elbeszélők hívő utódának, aki felismerte: a magyar képírói képesség alkalmas arra, hogy áthívja a modern képszemlélet kereteibe az eseményszerűen és életigazan elmondott tartalmat – mégpedig mind a festészeti irodalmiság, mind a korszerűtlenség zátonyát elkerülve. Ha szokatlan és váratlan volt is Aba-Nováknak ez a vállalkozása, az mégis egy teljes század festészeti előzményeihez fűződik egy-egy szállal. Ezeket az előzményeket kell körvonalaikban, ki nem mondott összefüggéseikben is érzékeltetnünk ahhoz, hogy Aba-Novák életműve hátterével együtt jelenjék meg, és természetes talajából bontakozzék ki számunkra.

Válogatás a művész munkáiból

Barettes önarckép 1920, Önarckép 1920, Apám 1919

Kubikusok 1927

Szent István. A szegedi Hősök kapuja freskója

Három akt tanulmány 1919

Forrás: B. Supka Magdolna – Aba-Novák Vilmos (5-7. oldal)Corvina Kiadó, 1971 Második kiadás