A Himalája szerzeteslányai

Közzétette:

 

 

Himalaja_tartKis-Tibet, vagyis Ladakh az érdeklődők többsége számára leginkább a Száraz-Himalája hegycsúcsainak szürke-barna háttere előtt lengő, színes imazászlók és vörös ruhás szerzetesek képét idézi fel

Ám a ma már jól ismert férfikolostorok árnyékában évszázadok óta tibeti buddhista apácák is élnek. Történetük sokkal kevésbé feltárt. Működésük kezdete óta ingyen dolgoztak a szerzetesek számára – csak minimális eséllyel a tanulásra, vagy épp a fizikai robottól mentes életre. A modernizáció a turisták, az aszfaltozott utak és az internetkávézók mellett egy új életmód esélyét is elhozta, sok szempontból gyökeresen megváltoztatva az Indiai-Himalájában élő buddhista szerzetesekről alkotott képünket.

Himalaja_1

Leh madártávlatból. Ladakh fővárosa, Leh a régió gazdasági és kulturális központja. Óvárosának fehér, tibeti stílusú házai és sztúpái mellett katonai bázisok húzódnak és a térség egyetlen polgári reptere is itt található

Antropológusként érkeztem a ladakhi fővárosba, Lehbe, hogy utánajárjak: vajon a különböző modern technológiák, főként a napenergia használata hogyan változtatta meg a tibeti buddhista szerzetesnők életkörülményeit. Leh valaha a Selyemút egyik fontos állomása volt, kasmíri gyapjúval kereskedő muszlimok és türkiz ékszereikről híres tibeti buddhisták kézművesközösségei lakták egymással viszonylag békés együttélésben. A még legalacsonyabb pontjain is 3000 m magasságban elhelyezkedő, csapadékszegény vidék az egyik legextrémebb lakott terület a Földön: a több mint féléves tél során a hőmérséklet –30 °C környékére is lehűl, a közlekedés a folyók befagyott jegén zajlik. A gyorsan elillanó tavasz és nyár idején kell a helyieknek megtermelni a télre való tartalékokat – főként árpából, mely akár még 4500 m-es magasságban is megél, ha van elég nedvesség. Az azonban alig akad, Lehben csak 100 mm körüli az évi csapadékmennyiség, ami sivatagi körülményekre utal. Ám e magashegyi sivatagban mégis lehetséges a megélhetés, hiszen a hegyláncok felől csatornák segítségével öntözővíz vezethető a völgyekbe.
A Selyemút világa mára rég leáldozott. India 1948-as önállósodása, a kasmíri konfliktus, valamint Tibet kínai megszállása kelet, észak és nyugat felé is egyaránt lezárta a határokat. Ladakh Tibettől elszakítva távoli határvidékké vált, olyan területté, amelynek furcsa megjelenésű, buddhizmusukhoz ragaszkodó lakóival az indiai lakosság nehezen tud közösséget érezni.
Bezártság és nyitás

A vidék szinte téli álomba süllyedt, Kína és Pakisztán kettős fenyegetése miatt a belső határok is lezárultak, egyedül az indiai hadsereg állomásait és útépítő brigádjait hagyva maguk mögött. Az elzártság évtizedei alatt Ladakh a maoista rombolás elől menekülő tibetiek által megerősítve a tibeti buddhizmus legfontosabb védőbástyájává lépett elő – igaz, a hosszú, Lhászába tartó zarándoklatoknak vége szakadt. Az elszigeteltségből történő lassú kilépés a katonák által épített utakon bemasírozó turisták, indiai befektetők és nyugati önkéntes szervezetek képében indult 1974-ben, a határok megnyitásakor. A gazdasági és technikai változások olyan ütemben kezdték elérni a helyieket, hogy gyakorlatilag egy-két generáció alatt kellett eljutniuk a készpénzt szinte teljesen nélkülöző gazdálkodástól a modern turizmus és távközlés világáig.
Döntő találkozás

A szerzetesnők elérésében Lobszang Dordzsétől kapom a fő segítséget, aki a ladakhi modernizáció szinte ikonikus alakja: a szerzetesi életet otthagyva internetkávézót nyitott, haját hosszúra növesztette és egy elvált nőt vett feleségül. Mégsem a lázadásnak tűnő élet teszi különlegessé Dordzsét, hanem a kolostorok támogatásába fektetett hihetetlen energiája. Szülőfalujában, Tingmoszgamban például az ő adományából épült fel a szerzetesnők kolostora és iskolája. Ahogy mondja: „Ha nem vagy elég erős ahhoz, hogy szent életet élj, akkor laikusként kell a lehető legjobb buddhistának lenned!” Lobszang Dordzse lakjában konfliktus nélkül keveredik az imamalom és a napi kolostorlátogatás a napszemüveg, a mai filmek és a japán kávéfőző újonnan megszokott világával. Találkozásunk sok szempontból ízelítőt nyújt azon különböző stratégiák világába, amelyekkel a ladakhiak egyensúlyozni igyekeznek a régi és az új között. Vajon mi történik egy ekkora erejű folyamat során a szerzetességgel?
Háttérbe szorítva

A külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy a kolostorok élete sok szempontból védett a környezet radikális változásaitól, hogy az idő kereke követi az imamalmok forgását – és nem fordítva. Ma is minden egyes nap hajnali 5 órakor harangszó ébreszti a bentlakókat: a közös munka, a repetitív imák és a meditációra kijelölt idő ugyanazt a ritmust követi, mint egy évszázada – vagy akár még sokkal korábban. A huszonnyolc női kolostor lakóinak élettere, piros köpenye és kopaszra borotvált feje mind az évszázados szimbolika egyenes folytatása.
Az útikönyvek hatalmas és díszes vallási épületei azonban sohasem női kolostorok. Az egész tibeti kultúrkörben hagyományosan a férfiakénál sokkal kevésbé tekintették a női testet alkalmasnak a megvilágosodás elérésére, Ladakhban pedig különösen erősen megszilárdult a női közösségek rituális és gazdasági kirekesztése. Temetések, esküvők és egyéb rituálék lebonyolításával szerzeteseket megbízni nagy társadalmi elismertséget hozott a családnak – és sokkal komolyabb adományt is követelt.

Himalaja_2

A szerző és a lehi kolostor szerzeteslányai. A fiatalabb lányok szabadideje délutánonként, iskola után, a közös imádságok és tanórák előtt van. Ilyenkor a kolostor környékén sétálnak, és többször engem is magukkal vittek a kirándulásaikra

Női szerzetesekre így kizárólag a szegényebb családok hagyatkoztak. Az évszázadok alatt felhalmozott adományok a férfiszerzetesek számára hatalmas, gazdagon díszített kolostorok építését tették lehetővé, míg árnyékukban női társaik jóval kisebb és szerényebb épületegyüttesekben húzódtak meg.
Gyökeres változások

Jókora és díszes női kolostorokat ugyan még ma sem találunk e tájon, de a sok szempontból változatlanul fennálló rituális keretbe az elmúlt évtizedek törekvései gyökeresen új tartalmat hoztak.
Amikor a magashegyi oxigénhiánytól kissé szédülve megérkezem a Leh egyik külterületén álló Thubten Csoszkor Ling-kolostorba, már egy egészen más világ fogad, mint amiről az 1980–90-es években itt kutató antropológusok beszámolóiban olvastam és az idősebb szerzetesnőktől hallottam. Ha a látogató ki tudja kerülni a közelben őgyelgő, lesoványodott és gazdátlan tehenek figyelmét és belép a súlyos fémkapun, a látottak elsőre inkább kollégiumi világnak tűnnek, mint kolostorinak. Délután a hazaérkező gyerekapácák zsivaja tölti meg az udvart, akikért reggelente iskolabuszok érkeznek, a mindössze öt-hat idősebb nővért egyedül hagyva a nap legnagyobb részére. Az esti imaórát leszámítva a közös tanulás és a házimunka tölti ki a szerzetesnők kolostori idejének legnagyobb részét, s a korábban oly terhes fizikai munka már egyáltalán nem jellemző eleme napjaiknak. A változás szinte döbbenetes mértékben egyetlen ember vállán nyugszik.

 

Forrás: Vonnák Diána – A Fölgömb 2014. augusztusi száma

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s