Ami sohasem okoz kárt: az akvárium

akvárium-állvány

Szinte ingyen van, és mégis csodálatos: szórj az üvegedény fenekére egy marék tiszta homokot, ültess bele néhány közönséges kis vízinövénydugványt, töltsd meg óvatosan vízvezetéki vízzel, és állítsd az egészet egy napsütötte ablakpárkányra. Mikor aztán a víz letisztult s a növények is fejlődésnek indultak, telepíts bele egypár halacskát, vagy pedig még sokkal jobb, fogj egy befőttesüveget meg kis merítő szákot, bandukolj a legközelebbi tocsogóig, húzzál néhányat a hálóval, és máris egész tömeg élőlény van a birtokodban.
Számomra a gyerekkor egész varázsát még ma is az efféle kis fogószák jelenti, amelynek persze a világért sem szabad holmi rézabroncsos, malomszitaszövetből készült kifogástalan szerszámnak lennie, nem ám, mert a tradíció megköveteli, hogy ezt maga eszkábálja össze az ember, tíz perc alatt: durván karikába hajlított drótból a keretet, a zacskót meg valami rossz harisnyából, függönydarabból, esetleg pelenkából. Ilyen felszereléssel fogtam kilencesztendős koromban az első vízibolhákat halaimnak, s fedeztem fel eközben az édesvízi zsombékosok kis csodavilágát, amely azonmód megigézett. A merítő szákot a nagyító követte, a nagyítót egy szerény mikroszkóp, s ezzel el is dőlt a sorsom, visszavonhatatlanul. Mert aki önnön szemével látta a Szépséget, az sohasem lesz a halál jegyese, mint Platen véli, hanem ha a Természet szépségével találkozott, a Természeté. És ha csakugyan van szeme, feltétlenül természetbúvár lesz belőle.
Nos, húzd csak meg a szákot a legközelebbi tocsogó vízinövényei között, miközben persze először is a cipőd telik meg a lucsokkal és iszappal. És ha jól választottad ki a helyet, és olyan pocsolyát találtál, amelyben “valami van”, akkor a hálód aljában csak úgy hemzsegnek majd az üvegesen áttetsző, izgő-mozgó, tekergőző lények. Nyomd be alulról a zacskó végét, ürítsd ki a befőttesüvegbe, amelyet előzőleg persze gondosan tölts meg vízzel. Amikor hazaérsz, óvatosan öntsd bele a akvarium_1zsákmányt akváriumodba, és vedd szemügyre az elébed táruló apró világot. Mert az akvárium maga  — az egész világ. Hisz ugyanúgy, mint bármelyik természetes mocsárban vagy tóban, sőt, mint voltaképpen bolygónkon mindenütt, az akváriumban is növényi és állati lények élnek együtt, mégpedig úgynevezett biológiai egyensúlyban: a növény felhasználja a széndioxidot, amelyet az állat lélegzik ki, és a maga részéről oxigént választ ki. Helytelen volna azt állítani, hogy a növény nem úgy lélegzik, mint az állat, hanem “fordítva”. Erről szó sincs, a növény ugyanúgy oxigént szív be és széndioxidot lehel ki, mint az állat; csakhogy ezenkívül, és ettől teljesen, a fejlődő növény széndioxidot vesz fel, vagyis használ teste felépítéséhez, s közben oxigént választ ki, éspedig többet, mint amennyire szüksége van a lélegzéshez. Ezt az oxigénfelesleget lélegzik be az emberek meg az állatok. Végezetül: a növény képes más élőlények kiválasztott anyagcsere-végtermékeit és elbomlott tetemének anyagait is hasznosítani, s az anyag hatalmas körforgásába visszajuttatni.
Súlyos következményekkel jár, ha az anyagnak ezt a körforgását, az állati és növényi lények együttélésének egyensúlyát bármilyen módon megbolygatják. Hány embert — lett légyen az gyerek vagy felnőtt — fogott már el a kísértés: de jó lenne még ezt az egyetlen, gyönyörű halacskát becsúsztatni az akváriumba, ahol pedig már amúgy is annyi az állat, hogy a zöld növények teljesítőképességét a végső határig kihasználják. És az akvárium egész, féltve őrzött, szeretett kis világa elpusztulhat emiatt az egyetlen az egyetlen halacska miatt. Mert ha túl sok benne az állat, oxigénhiány lép fel. Ennek következtében hamarosan elpusztul valamelyik élőlény, amelynek halálát talán észre sem vesszük. A rothadó tetem miatt túlságosan elszaporodnak az akváriumban a baktériumok, a víz zavarossá válik, oxigéntartalma emiatt még gyorsabban csökken, mindennek következtében további állatok hullnak el, a pusztulás általánossá válik, végül már a növényzet is rothadásnak indul — és az, ami alig néhány napja dúsan burjánzó növényekkel, eleven állatokkal teli, vonzó, tiszta tavacska volt, mára undorító, bűzös löttyé változott.
A tapasztalt akváriumkedvelő az efféle veszélyeket a víz akvarium_halakmesterséges levegőztetésével hárítja el. Ámde ezek a technikai segédeszközök voltaképpen csökkentik az akvárium vonzerejét, ami épp abban rejlik, hogy ez a kis vízi világ képes önállóan fenntartani magát, s az állatok etetésén meg a tartály elülső üvegtáblájának megtisztításán kívül semmiféle biológiai gondozást nem igényel. Ha ugyanis az akváriumban megfelelő egyensúly uralkodik, semmiféle tisztogatásra nincs szükség! És amennyiben lemondunk a nagyobb halakról, főként az olyanokról, amelyek turkálni szoktak a fenékaljban, semmiféle kárunk nem származik abból, ha az állatok excrementumaiból s az elhalt növényi részecskékből fokozatosan iszapréteg alakul ki. Sőt, ez egyenesen kívánatos is, mert áthatja és termékennyé teszi az eredetileg steril talajt. A víz maga — az iszap ellenére is — olyan kristálytiszta és szagtalan marad, mint bármelyik alpesi tavunkban.
Biológiai szempontból legcélszerűbb, de legszebb is, ha tavasszal rendezzük be az akváriumot, és csak néhány sarjadó növénykét ültetünk bele. Mert az adott medence sajátos körülményeihez éppen az így kifejlődő növények alkalmazkodnak a legjobban, éppen ezek élnek meg benne a leghosszabb ideig, míg az olyan növényzet, amelyet úgyszólván készen telepítünk be, igen sokat veszít szépségéből. Hiszen, két, egymástól csupán arasznyi távolságra elhelyezett éppolyan erősen jellegzetes egyedi adottság, mint az a két tó, amelyet több órás járóföld választ el egymástól. Sőt, pontosan az a nagyszerű az új akváriumban, hogy amikor berendezzük, még sejtelmünk sem lehet arról, hogyan fog fejlődni, és milyen lesz, mire kialakítja a maga sajátos egyensúlyát.  Tegyük fel például, hogy azonos időpontban, azonos elemekkel három medencét rendezünk be, amelyeket ugyanarra az ablakpárkányra állítunk, egymás mellé, és mindháromba átokhínárt (Elodea) meg süllőhínárt (Myriphillum) telepítünk — és csakhamar azt látjuk, hogy az elsőben esetleg az átokhínár burjánzik vad dzsungellé, s teljesen kiszorítja a törékeny süllőhínárt, a másikban meg éppen az Elodea jut hasonló sorsra, a harmadikban azonban nagyszerűen megfér egymással a két növény, s látszólag a semmiből tüneményes vegetáció keletkezik: a törékeny, csillárkaszerű elágazó zöldmoszat, a Nitella flexilis. Ilyen eltérően is viselkedhetik a három medencénk; biológiai tulajdonságaik is alapvetően különbözhetnek egymástól,s mindegyikben más és más állatok találhatják meg életük feltételeit, röviden szólva: jóllehet azonos feltételek mellett rendeztük be mindhármat. mindegyik a maga sajátos világát fejleszti ki.
Okvetlenül kell bizonyos érzék, sőt önuralom is ahhoz, hogy meghagyjuk az “akvárium szabad akaratát”; sok mindent megsemmisíthetnek még a legjobb szándékú beavatkozások is. Természetesen “gyönyörű” medencét is be lehet rendezni mesterséges talajjal, kényünk-kedvünk szerint szétültetett növényekkel; olyat, ahol szűrő gátol meg minden iszapképződést s a mesterséges levegőztetés révén jóval több halat is tarthatunk benne, mint ahányat az efféle segédeszközök nélkül lehetne. A növények csak díszéül szolgálnak az ilyen akváriumnak, az állatoknak semmi szükségük nincs rájuk, hisz a mesterségesen bejuttatott oxigén önmagában is bőven elég ahhoz, hogy megéljenek.
Ízlésről lehet vitatkozni. Mindenesetre szerintem az akvárium olyan életközösség, amely önállóan tartja fenn a maga biológiai egyensúlyát. A másik afféle “istálló”, vagyis mesterségesen akvarium_tisztítástisztított, higiéniai szempontból kifogástalan tartály, amely nem cél, hanem csak eszköz bizonyos állatok tartásához.
Akinek már elég sok tapasztalata és némi biológiai “hatodik érzéke” van, annak bizonyos fokig már módjában áll meghatároznia, hogy milyenné is fejlődjék egy-egy akvárium élővilágának általános jellege. Mindezt úgy érheti el, hogy megfelelő körültekintéssel választja meg a talaj minőségét, a medence állandó helyét, a hő-és fényviszonyokat, végezetül az akváriumot benépesítő állatokat. És ez az akvárium gondozásának szinte művészi tökéletessége. Ennek egyik legnagyobb mestere volt tragikus körülmények közt elhunyt barátom, Bernard Hellmann. Egyik akváriumával például sikerült létrehoznia egy pontosan meghatározott, természetes élettérnek, az Altausseer Seealtausse-i tónak egészen különösen találó másolatát: a medence elég nagy és igen magas volt, hűvösben állt, és nem túlságosan közel a fényhez, a kristálytiszta vízben tenyésző vegetáció üvegszerűen halványzöld békaszőlőfélékből állt, a köves talajt sötét forrásmoha (Fontanalis) meg a kecses csillárka (Chara) borította be. A nagyobb állatokat mindössze néhány picinyke pisztráng, fürge cselle és egy parányi folyami rák képviselte, vagyis az állomány sűrűsége alig volt nagyobb, mint a szabad vizekben. És éppen erre kell különös gonddal ügyelnünk, ha hosszú ideig akarunk érzékenyebb víziállatokat életben tartani, sőt esetleg tenyészteni is. A legtöbb külföldi díszhal, amelyeket akvaristáink medencéiben láthatunk, megkönnyíti számunkra ezt a feladatot, mivel természetes körülmények között sem él valami túlzottan tiszta vizű tavacskákban. És ez a kis trópusi tocsogó a maga évszámra egyformán meleg, napsütötte vízével , egy olcsó kis fűtőberendezés segítségével bármely délre néző ablakban könnyűszerrel “lemásolható”, legalábbis sokkal könnyebben, mint hazai vizeink akármelyik típusa. Ezért — és csakis ezért — összehasonlíthatatlanul nehezebb dolog a hazai tavainkban, patakjainkban élő halak tartása és tenyésztése, mint akárhány trópusi halfajé. Most már talán érthető, miért ajánlottam, először inkább a legközelebbi tocsogóból szerezzük be állatainkat, a már ábrázolt rituális merítő szák segítségével. Jómagam száz meg száz akváriumot gondoztam már, de a legjobban bizony mindig csak ezeket a hétköznapi, filléres, hogy úgy mondjam, banális tócsa-akváriumokat kedveltem, mégpedig azért, mert falain belül a legtermészetesebb, legtökéletesebb életközösség tenyészik. Az ember hosszú-hosszú órákon át üldögélhet mellette, bölcs, avagy bolondos gondolatokba merülve, eltűnődhet, éppúgy mint a kandallóban lobogó lángokon, a patak tovarohanó vizén. Sőt, még okulhat is közben. Mert bizony, ha mindazt, amit az ilyen akvárium melletti elmélkedések láttam és ismertem fel, bevetném a mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba pedig azt dobnám, amit a Salamon király gyűrűjekönyvekből nyertem — milyen magasra szökkennék fel ez a serpenyő!

Szerző: Konrad Lorenz – Salamon király gyűrűje (22-28. oldal) Gondolat, Budapest 1976  ISBN 963 280 340 x

elválasztó-vonal

Konrad Zacharias Lorenz (Bécs, 1903.  – Bécs, 1989. az ún.Konrad Lorenz klasszikus összehasonlító magatartáskutatás úttörője, a modern etológia egyik megalapítójának is szokták nevezni. Ő maga ezt a kutatási területet 1949-ig „állatpszichológiának” hívta, és a német nyelvterületeken őt tekintik e terület alapító atyjának. 1973-ban  orvosi-élettani Nobel-díjat kapott az „egyéni és szociális viselkedésminták felépítésével és működésével kapcsolatos felfedezéseiért“.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s