Karinthy Ferenc karcolataiból …

 

 

Nosztalgia

– Mágyár…? – fordul hozzánk nyelvünket törve, de ragyogó

  ábrázattal egy férfi az amszterdami autóbuszon.

– Magyarok – bólogatunk örömmel. – Hát te?

– Én hollandus… De tudom kicsi magyar…

– Hol tanultad?

– Voltam Budapest… Á, gyönyörű város, szép, nagyon szép Budapest! – s arcán elömlik az emlékezés boldogsága.

– És mikor voltál?

– Voltam háborúban, három év… Nagyon szép város!

– Hol laktál? Milyen utca, milyen szálloda?

– Nem utca, nem hotel… Voltam ott internálva. Á, gyönyörű Budapest…

Bárányfelhő

A Nemzeti Színház művészbejárója előtt, a Körút déli forgatagában áll Sturcz, a Soós Edit néven ismert ifjú színésznő, és sír.

– Mi baj? – kérdezem.

– Semmi – feleli könnyesen.

– No de mégis? Miért sírsz?

– Mert beteg a nagymamám.

– Azért még nem kell úgy elkeseredni. Másnak meg is hal a nagymamája, mégsem bőg.

– De én nagyon szeretem.

– És miért nem bent sírsz, a színházban?

– Mert undokok.

– Mivel tudnálak megvigasztalni?

– Semmivel.

– Gyere, fizetek itt a sarkon egy cipőtisztítást.

– Jó – szipogja Sturcz, és már nem is sír annyira.

A titkárnő

– Halló! – kiáltom a készülékbe. – Egyszóval nincs benn a szerkesztő?

– Mondom, hogy házon kívül.

– Akkor legyen szíves átadni, hogy kerestem.

– De kicsoda?

– Karinthy Ferenc.

– Kicsoda?

– Karinthy Ferenc – ismételem hangosabban, bár némileg borúsan.

– Karinthy fegyenc?

– Nem, kérem, Ferenc.

– Nem fegyenc?

– Nem fegyenc, Ferenc.

– Ja, értem, Ferenc – feleli kissé csalódottan. – Majd átadom.

Petrarca filozófiai munkái

Az egyetemen legjobban Zambrát, az olasz nyelv és irodalom professzorát szerettem. Őszes, magas férfi, remek latin profil, világfi, roncsaiban is nagyszerű jelenség, ahogy a katedrán ül, és Dantét olvassa fel, meg-megállva a szövegben, s Francesca da Riminit Karády Katalin színművésznőhöz hasonlítja. Forró dedikációval nyújtottam át neki első regényemet, mely az általam igen jól ismert Spanyolországban játszódott, részben a huszadik, részben a tizenhatodik században, de ugyanazokkal a szereplőkkel. A könyv elnyerte a prof tetszését, s attól fogva, ha – többnyire erősen késve – beléptem a tanterembe, megszakította előadását, és az ajtó felé intett:

– Ecco, lo scrittore! Az ifjú költő! Mi újság, mi újság?

Az egész terem odafordult; lángvörösen botorkáltam helyemre, és buzgón jegyzetelni kezdtem.

A félév végén bekopogtam szobájába.

– Avanti, avanti! – fogadott földerülve. – Mi kéne?

– Kollokválni jöttem – nyújtottam a leckekönyvem.

– Aha – komorodott el kissé. – Miről is volt szó az idén?

– Petrarca filozófiai munkái.

– Ja igen, igen – bólogatott Zambra, aki nem sokat adott a tudományra, s óráin többnyire egy olasz középiskolai tankönyvet, a Donadonit olvasta fel. – Egyszóval, Petrarca… Mondd csak, te mostanában mindig egy olyan kis szőke lány mellett ülsz.

– Igenis.

– Szerelmes vagy belé?

– Hát…

– Csókolóztatok már?

– Hát…

– No, és meddig jutottatok? Levetkőzött?

Töviről hegyire kikérdezett, a legapróbb részletekre is kitérve, hatalmas homloka ragyogott. Mikor már eleget tudott, fölrakta szemüvegét, átvette leckekönyvem, és szálkás betűivel beírta a megfelelő rovatba:

"Jeles. Zambra Alajos."

Ambulancia

A pult bádoglapja fölött tagbaszakadt, vastag-piros arcú férfi nyújtja át a fél deci kevertre szóló blokkját.

– Jól megmérje, kicsikém, mert betegnek lesz.

– Ki az a beteg? – kíváncsiskodik a halvány szőke, fehér köpenyes pincérlány.

– Hát én, nem látja?

A vékony, ceruzavázlat profilú leányka álmatag szemmel méregeti a vendég eres birkózóbajnok nyakát, töpörtyűvé gyűrt fülét.

– Mi baja magának?

– Alkoholista vagyok.

 Forrás: Karinthy Ferenc: Karcolatok – Magyar Elektronikus Könyvtár