Vajdaság története 1944-ig

Közzétette:

 

 

DR. HEGEDŰS ANTAL

Vajdaság a történelmi Magyarország végeinek, más szóval „déli végeinek” – Délvidékének egy részén fekszik; három tájegysége, Bácska, Bánát és Szerémség összesen 21 680 négyzetkilométert tesz ki, az 1991-es népszámlálás adatai szerint 2.013 889 lakossal.

tájegységek Délvidén_450x277  A honfoglalás utáni századokban a jelenlegi Bácska déli részén alakult meg Bács vármegye, Bács székhellyel, Bácska északi részén pedig Bodrog vármegye, Bodrog székhellyel. A jelenlegi Bánát Tisza menti részén feküdt Torontál vármegye, keleti részén Temes, a déli részén pedig Krassó és Szerém vármegye, Szerémségnek a Vajdasághoz eső részéhez Valkó és Szerém vármegye egy-egy része tartozott.

A honfoglalás kori magyar törzsek rövid idő alatt asszimilálták az itt élő szláv lakosságot, majd a XIII. századtól idetelepülő besenyőket és kunokat. A rendelkezésünkre álló adatokból azt látjuk, hogy a XIII. században már legnagyobb részt magyar nyelvűek a határnevek és a személynevek. Rendkívül sok adattal szolgálnak az 1332 és 1337 között keletkezett pápai tizedlajstromok, amelyek a Kalocsa-bácsi egyházmegyéhez tartozó 58 plébániának, továbbá a Temesen inneni alesperességnek, valamint a torontáli főesperességnek adatait sorolják fel; az 1522-ből származó és az ugyancsak Kalocsa-bácsi egyházmegyéhez tartozó Bács, Bodrog és Csongrád vármegyének a dézsmalajstroma, amely négyezer jobbágy család- és keresztnevét tartalmazza; az 1525-ből származó bácskai jobbágynévsorban 1420 jobbágy család- és keresztneve olvasható. Ugyancsak gazdag névanyagot tartalmaz a Kapisztrán János szentté avatását kérő, és a szerémségi Újlakon 1525-ben fölvett jegyzőkönyv Szerémségnek, Bácskának és Bánátnak Kapisztrán János újlaki sírjához zarándokló lakosai nevével. Mindezek alapján teljes bizonyossággal állítja a szerb történettudomány is, hogy a mai Vajdaság középkori lakossága döntő többségben magyar volt. Társadalmi és vallási kultúrája semmiben sem különbözött az ország többi régiójának nívójától, a szerémségi szőlőtermesztés kultúrája viszont első volt a középkori Magyarországon.

A szerb lakosság beszivárgása Nagy Lajos király (1340–1380) uralkodása idején kezdődött. A török előrenyomulása elől menekülő délszlávok letelepedése előbb Bánság, majd Szerémség és Bácska területén regisztrálódik a korabeli feljegyzésekben. A XV. század első felétől a Dél-Magyarországra menekülő szerb fejedelmek: Lazarevics István, Brankovics György, Grgurovics Vuk és más despoták, a velük jött szerb háznépüket is megtelepítik a nekik adományozott királyi hűbérbirtokon.

Délvidék történetében az első igazán nagy etnikai, kulturális és gazdasági változások a mohácsi vész után következtek be. Ekkor a magyar lakosság a török elől mind nagyobb mértékben északra menekült: a hódoltság 150 esztendeje alatt szinte teljesen eltűnt a magyarság erről a tájról. A maradék a Duna és a Tisza nádas rejtekhelyeire húzódott, de onnan is kiveszett a XVIII. század kezdetéig, amikor is II. Rákóczi Ferenc portyázó kurucai egyszerűen csak Rácországnak nevezik a Délvidéket. A görögkeleti szerb, illetve a katolikus bunyevác és sokác népcsoportok folyamatosan szivárogtak ide a hódoltság korában, azonban a legnagyobb számban – biztos, hogy negyvenezernél is többen – a jelenlegi Koszovóból menekülő szerb tömegek érkeztek ide 1696-tól Arszenije Csarnojevics szerb pátriárka vezetésével. Egyik részük a Duna mentén Győrig, másik részük a Tisza mentén Egerig szaladt, a harmadik részük viszont itt telepedett le az egymás után megalakuló Katonai Határőrvidéken, hogy a Habsburg-uralkodó katonai hűbéreseként, a magyar közigazgatási szervektől nem függve, fegyverrel védelmezze a Habsburg Birodalom határait.

A mai Délvidék egész területe 1718-ban szabadult fel a török hódoltság alól. Az 1720-ban végzett katonai összeírások adatai szerint ekkor Bácska, Bánát és Szerémség lakossága 90 000 lélek körül mozgott. A gazdasági és a politikai okok egyaránt kívánták a középkorban sűrűn lakott és termékeny terület újratelepítését. Ezért a Bécsi Udvar azonnal hozzálátott a betelepítési tervek kidolgozásához és azok valóra váltásához. A telepítések eredményeként 1720 és 1787 között Bánát lakossága tizennyolcszorosára (+1783%-ra), Bácskáé pedig hatszorosára (+635%-ra) emelkedett. A XIX. század közepére Délvidék a maga másfél milliós lakosságával Magyarország legsűrűbben lakott és gazdaságilag legvirágzóbb területe lett.

A betelepítések során legtervszerűbben a németeket telepítették Délvidékre, mégpedig három nagy hullámban. Ezek a tervszerű német telepítések III. Károly (1711–1740), Mária Terézia (1740–1780) és II. József (1780–1790) nevéhez fűződnek. A többi népcsoportokat, köztük a szlovákokat, ruszinokat és magyarokat, jobbára Délvidék új földesurai telepítették a birtokaikra. Legnagyobb telepítő a Magyar Kamara volt, mint az állami birtokok igazgatója.

A magyar telepesek a XVIII. század második felétől kezdve a történelmi Magyarország minden tájáról toborozódtak, így joggal állíthatjuk, hogy a mai Vajdaság magyarsága Magyarország kicsiben. Bácskában 1743-ban somogyi és zalai magyarok telepítették Bezdánt, 1750-ben Topolyát, 1756-ban Doroszlót; 1750 és 1770 között főleg jászságiak és hevesiek a Tisza mentét, 1785-ben és 86-ban református kunságiak Feketicset, Ómoravicát és Pacsért, 1783–1806 között Pest, Heves és Nógrád megyeiek Temerint és Bácsföldvárt. Ezekre és az itt fel nem sorolt bácskai magyar telepes helyekre legtöbbször szlovák telepesek is érkeztek Felvidékről, akik a rákövetkező évtizedekben elmagyarosodtak.

Bánátba elsősorban Szeged, Csongrád és Szentes környékéről érkeztek magyar telepesek 1779 után, amikor is Bánságot újra Magyarországhoz csatolták. A magyar telepesek egy része nem jobbágyként, hanem szabadon szerződő dohánykertészként telepedett ide, bérelve a földesúr földjét.

Szerémségbe állami és földesúri kezdeményezéssel németeket telepítettek, magyarok telepítésére sem állami, sem pedig földesúri kezdeményezésre a XIX. század végéig nem kerül sor.

A telepítések nyomán gyökeresen megváltozott Vajdaság nemzetiségi képe. Amíg 1720-ban Bácska lakosságának 94%-a volt délszláv (72% szerb, 22% bunyevác-sokác), száz év múlva Bácskában már csak 44% volt a délszlávok aránya a 31,5% magyar és a 24,5% német mellett. Ugyanez elmondható Bánátról is: 1720-ban lakosságának 96%-a szerb volt. Száz esztendő múlva ez az arány szinte változatlanul tartotta magát 1944-ig, lakosságának 29%-a szerb volt, 25%-a német, 18%-a magyar, a többi lakos román és egyéb nemzetiségű.

A magyarságnak a XVIII–XIX. századi „új honfoglalása” csodálatos erővel bontakozott ki. Ennek titka nemcsak a sűrű rajokban érkező telepesek számában és nemcsak a magyar telepesek természetes asszimiláló erejében rejlik, hanem a magyar telepes családok nagy termékenységében is, amely a XVIII–XIX. században átlagosan kétszerese volt a szerb és a német családok termékenységének. Mindennek következménye például az, hogy míg Kanizsán 1753 januárjában csak egyetlenegy magyar parasztcsalád élt a 180 szerb parasztcsalád mellett, 1850-ben már ugyanitt a magyarok száma 10 115 fő, a szerbek száma 751 fő volt. A színmagyar Csókán 1787-ben 1191 lakost írtak össze, 1857-ben már 2622 főt – 1627 magyart és 875 szerbet. És így sorolhatnánk a példákat tovább is.

A délvidéki magyarság létszámának növekedését nem tudták megállítani az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc tragikus és véres eseményei sem. A szerbek 1848 májusában meghirdették évszázados álmukat, a Szerb Vajdaság megalakulását, amely Kossuth Lajos megfogalmazása szerint „állam lett volna az államban”. Vajdaság kérdésében robbant ki polgárháború Délvidék vegyes nemzetiségű területén, amelyben nemcsak etnikai csoportok, de egyes falvak és szomszédok is tűzzel-vassal küzdöttek egymás ellen. Települések égtek akkor porrá, lakóik pedig mindenüket elvesztve, a nagy „szaladásban” mentették életüket. A harcok elmúltával azonban a lakosság visszatért az üszkös romokhoz, és az élet egy évtized alatt rendes mederbe került. Az 1860 decemberében kelt császári rendelettel megszűnik a Szerb Vajdaság, és területe visszakerül Magyarországhoz. Az 1867-es kiegyezés utáni évtizedekben már semmi sem gátolta a magyar lakosság számának zavartalan növekedését Délvidéken. Ez a gyarapodás 1880 és 1910 között volt a legdinamikusabb: a magyar lakosság száma 354 798-ról 571 883-ra (22,66%-ról 29,67%-ra) nőtt.

Ebben a 30 esztendőben váltak magyarrá azok a délvidéki városok is, amelyeknek legtöbbjében még az 1870-es években is szegény és szerény kisebbséget alkotott a magyarság.

Táblázatba foglalva ebben a harminc évben a következőképpen alakult a magyarság száma a délvidéki magyar városokban:

1880     1910
Zombor     5309 21,5%     10 078 32,9%
Szabadka     31 481 51,3%     55 587 58,7%
Újvidék     5736 26,9%     13 343 39,7%
Nagybecskerek     3776 19,3%     9148 35,2%
Nagykikinda     3092 15,6%     5968 22,2%
Versec     1005 4,5%     3890 14,2%

A délvidéki magyar családok termékenysége még a XX. század elején is messze megelőzte a nemzetiségek szaporulatát a maga átlagos 12 ezrelékével. Ezzel szemben ebben az időben például a szerbek természetes szaporulata 7,9, a románoké 6,5 ezrelék. A magyar családok átlagos termékenysége csak 1918 után kezdett visszaesni, és az 1930-as években kezdett túlsúlyba kerülni a kétgyermekes családmodell.

A magyar állam tudatos magyarosító törekvése a XIX. század végén bontakozott ki Délvidéken is. Ekkor hoztak ide 3520 bukovinai csángó-székelyt, és telepítették le őket a dél-bánáti Székelykevén és Hertelendifalván. Bácskában 1884-ben az egykori Sajkás-kerületben telepítik Tiszakálmánfalvát, 1889-ben Apatin mellett Szilágyit és 1894-ben Zombor közelében Bácsgyulafalvát. A XIX. század utolsó évtizedeiben kezdenek Szerémségbe érkezni nagyobb rajokban a magyarok, ezek azonban nem a tervszerű, állami kolonizáció hatására jönnek ide, hanem a termékeny, ugyanakkor olcsó földhöz jutás lehetőségét, és a kínálkozó munkaalkalmat kihasználni.

A szinte jelentéktelen betelepítési akciónál alig volt érezhető a magyar állam magyarosítási törekvése. Annál inkább megmutatkozott ez a magyarosító törekvés a kiegyezés után hozott iskolatörvényekben. Ezek egy részének az volt a célja, hogy minél több felekezeti és községi iskolát államosítson, másrészt pedig kötelezővé tette a magyar nyelv tanítását már az óvodákban is. Ezek közül legdrasztikusabb volt az 1907.évi 27. törvény, melyet megalkotójáról, Apponyi Albert kultuszminiszterről LEX APPONYI-nak neveztek. Ez a törvény elrendelte, hogy minden pedagógus munkáját állami tanfelügyelő ellenőrizze, kimondta, hogy a pedagógusok feladata a magyar állameszme és a magyar öntudat erősítése, valamint a magyar nyelvnek olyan szintű tanítása, hogy az elemi iskola negyedik osztályának elvégzése után minden gyermek gondolatait magyarul, élőszóban és írásban egyaránt ki tudja fejezni. Ezek az erőszakos magyarosító törvények és törekvések azonban nem érték el hatásukat, miután az 1914–18-as világháború megakadályozta érvényre jutásukat.

A vesztes világháború után, a németek és a magyarok nélkül, az 1918. november 5-i újvidéki nemzetgyűlésen összegyűlt szerbek kimondták az általuk Vajdaságnak nevezett Bácska, Bánát és Baranya elszakadását Magyarországtól és Szerbiához való csatlakozását. Az elszakadási folyamat még jó másfél évig tartott, egészen az 1920. június 4-én megkötött békeszerződésig. Ez a dátum az ezeréves Délvidék máig legdöntőbb napja – mert amíg a török hódoltság 150 esztendejét mindvégig megszállásnak tekintette mind a vesztes magyar, mind pedig a győztes török hatalom, addig a Trianonban megszabott határokat 1945 után minden magyar kormány megváltoztathatatlannak (illetve csak békés úton megváltoztathatónak) ismeri el, és ilyennek tekinti a világ minden mérvadó hatalma.

Délvidék, amely 1918-ig kulturális hagyományokban és őshonos értelmiségiekben Felvidéknél és Erdélynél is szegényebb terület volt, 1918 után, 4 év alatt szinte teljesen elveszítette középosztályát, hivatalnokait és állami alkalmazottait. Részben önként, részben kiutasító végzés alapján ezekben az években eltávozott innen 35 000 magyar jegyző, tanító, postás és vasutas. A délvidéki szerbek és bunyevácok azonban továbbra is kisebbséget alkottak az 58%-ot kitevő magyar és német lakossággal szemben. A Jugoszláv Királyság a néhány évtizedes erőszakos magyarosító törekvéseket is messze felülmúló stratégiát dolgozott ki a megszerzett délvidéki területek szlavizálására. Ennek legradikálisabb célkitűzése az volt, hogy a legrövidebb időn belül legalább 435 000 délszlávot kell erre a területre telepíteni. Ez a telepítési program 1941-ig csak töredékében valósult meg, mert mindössze 92 205 szerbet kolonizálhattak Bácskában és Bánátban. A program azonban tökéletesen megvalósult 1944 után, amikor a 333 000 elmenekült, kiirtott és emigrált német, valamint a legalább 20 000 főnyi ugyancsak elhurcolt és emigrált zsidóság helyére a kommunista titói hatalom teljes egészében délszláv kolonistákat telepített, és ezzel radikálisan realizálta a Jugoszláv Királyság célkitűzéseit, mert Délvidék 60%-ban szláv többségű terület lett.

A két világháború között a délvidéki magyarságnak minden társadalmi rétege egy sajátos, de reális alapokon nyugvó várakozó állapotban élt: a magyar lakosság 80%-át alkotó paraszt és munkás társadalom élte a maga hagyományosan rusztikus életét; verejtékes munkával és hallatlan takarékossággal iparkodtak maguknak előteremteni a mindennapi kenyeret és hozzá egy darabka földet is szerezni. A Szerb Királyság nacionalista és soviniszta, a nemzetiségeket az agrárreformból kizáró politikája ellen tiltakozva, főleg a Tisza mente lakosságának egy része a szocialista és kommunista munkásmozgalmat támogatta, és abban bízott, hogy a XVIII. században jobbágyként ideérkező, később pedig föld nélküli zsellérként, napszámosként és kubikusként gürcölő ősök utódaként egy rendszerváltás nekik is meghozza a szebb jövőt. Azok, akik ezt nem akarták kivárni, folytatták a XIX. század végén kezdődő tengeren túlra vándorlás folyamatát, amelynek során 1918 és 1941 között kb. 60 000 ember vándorolt ki Bácskából és Bánátból.

A „kivárás” állapota jellemezte Délvidék egyházainak vezetőit és lelkészeit is. A túlnyomó részben katolikus vallású magyar lakosság papsága örömmel vette tudomásul, hogy a Vatikán egyházi vonalon nem ismerte el a trianoni határokat, és Bácskát meghagyta a kalocsai, a Bánátot pedig a Csanádi egyházmegye keretében. Az anyanyelvű oktatás nagymértékű leépítése miatt különösen jelentős, hogy az egyházakban törés nélkül, anyanyelven folytak az istentiszteletek, az iskolákban tanulták a hittant, és a sűrű hálózatú és nagy létszámú vallási egyesületekben magyar nyelven tanultak és szórakoztak az odajáró tagok.

Az 1918 utáni repatriálások vérveszteségét a délvidéki értelmiség nem tudta a rákövetkező évtizedekben kiheverni. A zágrábi egyetemen 1934-ig 35 jogász, 6 teológus, 24 gyógyszerész, 8 orvos, 2 tanár, 3 mérnök és 1-1 közgazdász és állatorvos szerzett diplomát. Belgrádba csak a harmincas évek elején kezdenek járni az ottani egyetemre, annál népesebb volt viszont a Szabadkán működő jogi fakultás magyar hallgatóinak száma: 1928 és 1941 között 58 magyar szerzett itt jogi diplomát.

A délvidéki magyarság politikai szervezkedése csak a kiköltözködési határidő lejárta után kezdődött. Ekkor, 1922 szeptemberében, alakult meg a Magyar Párt polgári és magyar érdekvédelmi célkitűzéssel. Sándor király 1929. január 6-án bevezetett diktatúrája nyomán betiltották az összes pártot, köztük az Országos Magyar Pártot is. Ezután a magyarság politikai vezetői egészen 1941-ig a különböző szerb, horvát és vajdasági politikai csoportosulások keretében tevékenykedtek, azzal, hogy a külpolitikai események és a Jugoszlávián belüli forrongások következtében ők is mindinkább várták a délvidéki magyarság helyzetének javulását egy bekövetkező határmódosítás eredményeként.

1941-ben Délvidék visszakerült az anyaországhoz, és oda tartozott 1944 őszéig. 1944 őszén Délvidék ismét a délszlávoké lett, és ezzel kezdetét vette az a ma már 45 esztendeje tartó korszak, amely Vajdaság történetében radikális politikai, gazdasági és kulturális változásokat hozott, s amelynek részese a vajdasági magyarság is.

Az 1941–1944 időszak két legjelentősebb eseménye 1942 januárjához és 1944 őszéhez fűződik. Mindkettőt megtorlás jellemzi: 1942 januárjában a magyar hatóságok négyezernél több szerbet és zsidót végeznek ki megtorlásul a mind nagyobb méreteket öltő kommunista partizán akciókért. 1944 őszén a jugoszláv katonai közigazgatás 103 napja alatt, a szerb történészek szerint 5000, a magyar források szerint legalább 20 000 magyar vált a megtorlás áldozatává.

Forrás: Sulinet

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s