Miként ne váljunk házsártos öreggé?

Közzétette:

 

 

Az öngondoskodás összetett feladat. A boldog nyugdíjas kort nemcsak anyagilag, hanem szellemileg, lelkileg is meg kell alapozni!

idos_gyerekkelHa olykor-olykor előtolakszik a kényelmetlen gondolat, rémülten utasítjuk vissza tudatunk legmélyére: – Nem, erre gondolni sem szeretünk! Ez annyira a távoli jövő. S valóban: olyan hihetetlen, hogy egyszer eljön. Hiszen ma még újabb és újabb kihívásoknak felelünk meg a munkánkban, tárt szívvel fogadunk váratlan kalandokat, fitneszbe járunk, tartjuk a formánkat, pörgünk ezerrel. De a sakkóra mindnyájunknak ketyeg…

Felkészülni, vigyázz…

A szakember szerint nem helyes, ha elnyomjuk a majdani öregkorunkkal kapcsolatos gondolatainkat. Ellenkezőleg: tudatosan készülnünk kell arra az életszakaszra, amikor már nem leszünk olyan aktívak, élethabzsolók, mint ma. Akár már negyvenéves kor körül el kell kezdenünk előkészíteni, hogy szerethető öregek legyünk, ne pedig nyűg a családunk nyakán, s mi, magunk is tudjuk majd szeretni önmagunkat, megbékélten elfogadni megváltozott állapotunkat.

Nézz szembe a koroddal!

Szokatlan gondolat: negyven-ötvenévesen a nyolcvanas éveinkkel foglalkozni… − Pedig aktív korunkban kell elgondolkodnunk azon, hogyan előzhetjük meg az időskori kiszolgáltatottságot, magányt – állítja meggyőződéssel Tóth Gábor Ákos író, terapeuta, a Nézz szembe a koroddal! című könyv szerzője. – Természetesen nem anyagiakra gondolok, ne bankbetétekkel biztosítsuk be magunkat, hanem stabil kapcsolatokkal. Kétségtelen, hogy ez még a bankszámla hizlalásánál is nehezebb feladat.

A jó példa ereje

− Korunkban az emberek nem érnek rá beszélgetni, a problémáikat megbeszélni még a családtagjaikkal sem. Pedig itt gyökerezik minden – hívja fel a figyelmet az író. − Például abban, hogyan bánunk idős szüleinkkel, rokonainkkal, van-e rájuk elég időnk, figyelmünk. Ha a nagy rohanásban soha nem érünk rá meghallgatni őket, evvel önkéntelenül rossz mintát adunk a gyerekeinknek, akik majdan esetleg ugyanígy viszonyulnak hozzánk. Vagy: aki a munkája, társadalmi kötelezettségei miatt elhanyagolta kamasz gyerekét, nem alakított ki vele bizalmas kapcsolatot, ne legyen meglepve, ha gyermeke felnőve szintén kevéssé törődik majd vele. Ennek igazolására a szerző tanulságos történetet ír le praxisából egy asszonyról:

„Jó néhány éve elhunyt férjével fantasztikus harmóniában éltek, amihez hozzátartozott az is, hogy az akkori irodalmi élet színe-java rendszeres vendég volt náluk (…) Úgy látszott, hogy tinédzser fiuk is élvezi a szellemi (és finoman szólva olykor bukolikus) pezsgést, miközben nem vették észre, hogy koravén, magába forduló kamasszá érett (…) lényegében magára volt hagyva egyetlen társával, a számítógéppel.”

Ebből a helyzetből egyenesen következett, hogy a fiú, amint tehette, elszakadt a szülői háztól, és sikeres számítástechnikai szakemberként lényegében reprodukálta, amit a szüleitől látott: beutazta a világot, kipróbált mindent, amit az élet felkínált számára. Sűrű programjába éppen csak az anyja nem fért bele… Az anya persze megpróbálta helyrehozni a viszonyt fiával, azonban… „Nagy igyekezetében valósággal rátelepedett a gyerekére, folytonos aggódásával az idegeire ment, amit hol veszekedéssel, hol méltatlan lerészegedéssel tetézett. (…) Ha képes lenne szakítani az »én kicsi fiacskám« szemlélettel, és felnőtt partnerként kezelné a gyerekét, akkor gyermeke egy másik szülőképet venne elő, bizonyára mamája aktív korszakából.”

Sem nélkülözhetetlen, sem szerencsétlen

Időskorban sem reménytelen helyrehozni az elrontott családi kapcsolatokat, de ehhez sok tapintat kell. A felnőtt, saját családdal, kialakult életviszonyokkal rendelkező „gyerekek” nem nagyon tudnak mit kezdeni a hirtelen-váratlan „törődéssel”. Egy készséges nagyi persze minden családban jól jön, de csak akkor, ha szolgálatai fejében nem akar rátelepedni gyermeke családjára, nem akar főszereplő lenni.

A „nélkülözhetetlen” típusnál csak a „szerencsétlen”, visszahúzódó mártír elviselhetetlenebb a család számára, aki nem képes – miként korábban sem – jól kommunikálni az övéivel.
− Ráadásul a közgondolkodás, a politika is azt sugallja, hogy az idős ember teher a család, a társadalom nyakán, s ez csak felerősíti az új szerepükkel azonosulni képtelen idősekben az elszigeteltségérzetet – mondja Tóth Gábor Ákos. – A magukba fordultan élő, hiányérzetektől kínlódó idős emberek könnyű prédái az őket célba vevő üzletágaknak, amelyek lehetetlen teljesítményekre próbálják rávenni őket: „Mászd meg a Mount Everestet!” „Üdülj a Maldív-szigeteken!” A fogyasztói szemlélet, a „Neked ez jár!” szlogen – amellyel például az időskori szex nélkülözhetetlenségét, magától értetődő voltát sulykolják – a legnagyobb felelőtlenség! Az az ember, aki életében sosem vágyott nagy utazásokra, aki fiatalon nem tanult meg görkorcsolyázni, vagy akinek a szexuális élete már harmincévesen sem volt harmonikus, ha bedől ezeknek az erőszakos reklámoknak, csak veszít. Mindenkinek azt kell megvalósítania, ami a saját életéből, habitusából fakad.

A témáról beszélgetve, egy hölgy így fogalmazott: − Ez nagyon összetett kérdés. Ha egészségesek vagyunk, ha nincsenek anyagi gondjaink, ha biztos az életterünk, ha a kis jövőnk biztosítottnak látszik, ha van humorunk és társaságunk, ha van hobbink, ha összhangban vagyunk önmagunkban, akkor szeretni fognak bennünket.
Ha ezek közül valamiben hiány, hiba van, akkor már nincs meg bennünk az összhang, s a környezetünknek is rosszabb képet mutatunk. Ami bennünk van, az kifelé is sugárzik. Valójában igen egyszerű…

Akinek mindez mégsem ennyire evidens, jól teszi, ha a hasznos tanácsokért, praktikákért elolvassa Tóth Gábor Ákos könyvét. Már a két előszó is tanulságos. Karinthy Márton író őszinte vallomással, saját híres családja példájával igazolja a szerző alaptételét: „nélkülözhetetlen a családi kommunikáció. Ilyen értelemben neki nem volt jó apja Karinthy Ferenc író, de annak édesapja, Karinthy Frigyes sem tudott meghitt kapcsolatot kialakítani gyermekével. Karinthy Márton az örökölt mintát most próbálja kijavítani saját lányánál…”
A szakmai előszóban Gánti Bence klinikai szakpszichológus, az Integrál Akadémia elnöke megszívlelendő gondolatot oszt meg velünk: „A depresszió nem a mulandósággal való szembenézésből fakad, hanem pont fordítva: annak a tagadásából és a vele való küzdelemből. Aki szembe mer nézni mulandóságával, és a lét őszinte részévé teszi azt magában, annak nem kell küzdenie vele többé, az ráér derűsnek lenni.”

Forrás: Illés Lia – ötvenentúl.hu

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s