Babits Mihály: Egységes magyarság

Közzétette:

 

Magyarság csak egyetlenegy van az egész világon. El se lehetne képzelni hogy több legyen belőle; olyan lenne ez, mintha teszem azt több példány volna egy emberből. A nemzet épannyira egyéniség mint az egyes ember.

Lehetséges-e, hogy ez a nemzeti egyéniség lelkében széthasadozzon, ahogy előfordul kóros esetekben egyes embernél is a lelki széthasadás? Igen, nyilvánvalóan lehetséges ez a nemzeteknél is. Sőt mivel tökéletes egészség nincsen a világon, minden nemzet lelki életében állandóan vannak kisebb-nagyobb hasadások. A társadalmi osztályok nem értik meg egymást, a tömegek vágya független a közérdektől, népi ösztön és nemzeti tudat elidegenednek, a jó Menenius Agrippa meséje únos-unton újrakezdődik. Az ősöktől öröklött kultura, amely a nemzeti közösség magasabb lelki élete, távolról sem fogja át a nemzet egészét, egységgé, ahogy kellene. Mindezek hasadás-tünetek, s mindezek többé-kevésbbé megvannak nálunk is.

De hogy vidékek szerint hasadozzon szét a magyarság? Hogy kisebb egységek váljanak ki belőle, amelyek pusztán a maguk külön hagyományaiból akarnának továbbfejlődni? Ilyesmire nem tud példát a történelem, az őskor óta, amikor népünk egy részét Ázsiában hagytuk. S azt hiszem, Schöpflinnek igaza van, ez a veszély nem is nagyon fenyeget. Magyarországot nem a világháború után darabolta szét először a politika. Egyes részei másfél századig is különválva éltek. De magyarságuk mindenütt csak ugyanaz a magyarság maradt. Erdélyt fejedelmi udvara kulturgóccá tette. Saját története s kapcsolatai voltak, s irodalma bizonyos külön színt nyert. De ez mégiscsak ugyanannak az irodalomnak része volt amely a Pázmányokat és Zrinyieket szülte. Nem külömbözött jobban talán annyira se, mint később például a debreceni iskola a Kazinczyékétól.

A mai erdélyi irodalom nem egyenes folytatása ennek. A trianoni szétdaraboltság hozta létre. Mikor első életjeleit adta, voltak akik attól tartottak hogy a politikai különválást könnyen kulturabeli is követheti. Aggodalmasan figyeltük a fiatal erdélyi írók írásait. Óva intettük őket a regionálizmus veszélyeitől, a tájnyelv használatának tulságaitól. Aggályunk fölöslegesnek bizonyult. Az uj erdélyi irodalom egyáltalán nem zárkózott el erdélyiségébe. Kezdettől fogva Budapest felé nézett, s minden külön erdélyi ízei mellett is egész szellemében a mi Nyugatunk irodalmát folytatta. Ami külömben természetes: hisz iróinak egy része, köztük maga Kuncz Aladár, még a régi Nyugatban kezdte pályáját, s a többiek kora ifjuságukban szívták magukba a Nyugat betűit.

Ekként az erdélyi író, mikor erősebb székely vagy kalotaszegi színeket kent festéktáblájára, csak az egységes magyar irodalom szinskáláját gazdagította. Vannak akik Erdély különszínüségét, a sajátos erdélyi levegőt és transzilván hangulatot tagadják. Szó sincs róla hogy ezek között lennék. Erdély valóban különszínü ország. Csakhogy ez az erdélyi különszín hozzátartozik az egységes magyarság színképéhez. Ez már rég elválaszthatatlanul beleszövődött a magyar kultura szőttesébe. Én ezt az erdélyi hangulatot már gyermekkoromban magamba szívtam, mikor még soha nem jártam Erdélyben. Keményből, Jósikából. Sőt Jókaiból aki maga sem volt erdélyi. Később három évet töltöttem Fogarasban. Ennek az emlékei lényeges részévé váltak lelkemnek, nélkülük nem lennék az aki vagyok.

És épenígy nem lenne az erdélyi színek és hangulatok nélkül a magyar kultura sem az ami. Nem is lenne magyar, mert a magyarság nem képzelhető erdélyiség nélkül, ahogy gyűrüd ékkövéből sem vetheted ki valamelyik lapját vagy élét. A magyarságot ugy hordozzuk lelkünkben, mint a mesebeli testvérek hordozták ujjukon a gyürüt, melyben titkos erejük rejlett, s melyről akárhol is megismerték egymást. A mi magyar gyűrünk ékkövének minden lapja és éle más-más színben csillog. De mégis csak egyetlen s szétdarabolhatatlan kincs ez, s valamennyien az egész magyarságot hordozzuk magunkban, mert nem is lehetne hogy az ékkőnek csak egyik lapját vagy élét hordozzuk. Én magamban hordozom Erdélyt is. S az erdélyi író Budapestet. De mindannyian magunkban hordjuk a Petőfi alföldjét és a Mikszáth hegyi rétjeit is.

Minden ami lélek, egységes és oszthatatlan. Ebben Aquinói Tamás egyetért Bergson Henrikkel. A lelki magyarság is egyetlen és oszthatatlan, s lényegéhez tartozik az egység. De ennek a magyar lelkiségnek lényegéhez és egyéniségéhez tartozik a sokszinüség is. Megkülömböztető sajátossága ez a sokszinüség az egységben. Mikor nemzeti jellemvonásainkról irtam tanulmányt, ebben találtam meg a magyar jellem egyik kulcsát is. A magyarság szélsőségesebb változatokat egyesit magában, szorosabb egységgel, mint más nemzetek élete és lelke. Fajunk sokféle vért olvasztott magába egy ezredéven át; nyelvünk a legmásfajtább elemeket tudta befogadni anélkül hogy különös jellegét elvesztette volna. Igy lelkünk és kulturánk sokféle táj színeivel gazdag. Ezer éven át szívta magába egy bekeritett, külön kis világ sokféleségét, a történelmi Magyarországot, ezt a «magyar glóbuszt», melynél nincsen összetartóbb és egységesebb, s egységében is változatosabb földdarab a földön. Egyetlenegy testnek érezte, mintahogy egy az eleven test, bármily külömbözők is tagjai. Egy, mert egyetlen lélek járja át, egyetlen érzés és emlékezet. Minden nemzetnek oka van félni a regionálizmustól, a magyarnál ennek a szónak nincs értelme. Hacsak él és össze tud kötni bennünket az emlék és kultura s nemzeti tudatunk végkép meg nem hasadozik.

 

Forrás: Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 1. szám · / · EGYSÉGES MAGYARSÁG

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s