JAMES THURBER: A szellemjárás

Közzétette:

Miután a szomszéd visszavonult, az anyám olyasféle mozdulatot tett, mintha egy másik cipőt is át akart volna lódítani, nem azért, mintha még szükség lett volna rá, hanem, amint később kifejtette, kimondhatatlanul felizgatta a képzeletét az, hogy a cipőt az ablaküvegbe vágja.

1915. november hó 15-én egy bóklászó szellem akkora bonyodalmat okozott a házban, hogy szívből sajnálom, amiért nem hagytam kedvére jönni-menni, majd visszabújni az ágyba. A hajcihő kezdetén az anyám a cipőjét a szomszéd ablakba röpítette, a végén pedig a nagyapám eltrafálta az ügyeletes őrszemet.

Éjjel negyed kettőkor valaki futkosni kezdett az ebédlőasztal körül. Az anyám az egyik, Hermann a másik emeleti szobában aludt, nagyapám meg a padláson, a vén diófa ágyban, amelyik, tudják, leszakadt egyszer az apám alatt. Mikor a szaladgálást meghallottam, kiugrottam a kádból, és sebtében megtörülköztem. Emberi léptek! Valaki szaporán szedte a lábát az ebédlőasztal körül. A fürdőszobából kiszüremlő lámpafény végigvetült az ebédlőbe vezető hátsó lépcsőn. A haloványan fénylő tálakat láttam a polcokon. Ám az asztalt nem tudtam kivenni.

Folyt a jövés-menés. A léptek súlya alatt ritmikusan döngött a padló. Először azt hittem, hogy az apám az, vagy Roy bátyám, aki Indianapolisba utazott, s föltehetően minden pillanatban betoppanhat. Aztán tolvajra gyanakodtam. Csak később gondoltam arra, hogy kísértet is lehet.

Már vagy három perce járkáltak, amikor lábujjhegyen Hermann szobájába lopakodtam.

— Pszt! — sziszegtem a homályban és megráztam.

— Öööö — nyöszörgött olyan erőtlen, segélytkérő hangon, akár egy megriadt kuvasz. Mindig tartott tőle, hogy majd „valami” az egyik éjjel elviszi.

Megsúgtam neki, hogy ki vagyok, és tudattam vele, hogy a földszinten valami zrí van. Felkelt és követett a lejáróig. Hallgatóztunk. Csend volt. A lótás-futás abbamaradt. Hermann egy kissé riadtan bámult reám. (Csupán egy törülköző volt a derekam körül.) Szeretett volna visszabújni az ágyba, de én lefogtam. — Valami zrí van odalenn — ismételtem.

A rohangálás megint megkezdődött. Mintha emberi lény futkározott volna az ebédlőasztal körül, s majd nagy robajjal, kettessével szedve a lépcsőket, elindult volna felénk. A lámpa most is homályosan világított a lépcsőházban. Senkit sem láttunk közeledni, csak a lépteket hallottuk. Hermann a szobájába iszkolt, és bevágta maga mögött az ajtót. Én is belöktem a lépcsőházit, és nekifeszítettem a térdemet.

Az ajtócsapkodás kiugrasztotta az ágyból anyámat. Kileskedett a szobájából, és ránk förmedt: — Mi a fene van veletek, fiúk!

Hermann előmerészkedett, és magabiztos hangon annyit mondott: — Semmi. — (De olyan fehér volt, mint a fal.)

— Mi az a rajcsúrozás odalenn? — faggatta tovább az anyám. Így hát ő is hallotta a futkorázást! Csak bámultunk reá. — Rablók! — kiáltotta ösztönösen.

Én hanyagul nekiindultam a lépcsőnek, hogy megnyugtassam. — Gyere te is, Hermann — szóltam vissza.

— Én a mamával maradok — válaszolta. — Hisz csupa izgalom! — Erre visszaléptem.

— Egyikőtök sem mozdul egy tapottat sem! — jelentette ki mama. — Föltárcsázzuk a rendőrséget!

Csakhogy a telefon is a földszinten volt, s fel nem foghattam, hogyan hívjuk ki őket, és nem igen lett volna az ínyemre.

Anyám ekkor a tett mezejére lépett. Sebbel-lobbal kinyitotta a hálószobaablakot. Fölkapott egy cipőt, és a szomszéd ablakába zúdította. Az üveg csörömpölve hullt be a hálóba, ahol a nyugdíjas vésnök, Bodwell s neje lakott. Bodwell az utóbbi időben sokat gyöngélkedett, s már több kisebb gutaütést is kapott. Egyébként már minden közeli ismerősünket megütötte néhányszor a guta.

Éjjel két óra volt. Elrejtőzött a hold. A felhők sötéten és alacsonyan gubbasztottak. Bodwell azon minutában az ablaknál termett. Hol üvöltött, hol pedig dadogott. S az öklét rázta. Hallottuk Bodwellné sipítását. — Eladjuk a házat, és visszamegyünk Peoriába!

Jó időbe telt, amíg mama Bodwellékkel szót értett. — Zsiványok! — kiabálta át. — Rablók vannak a házban! (Mi Hermannal nem is mertük megmondani, hogy nem is rablók, hanem szellemek járnak, hisz az anyám a kísértetektől még jobban rettegett, mint a betörőktől.)

Bodwell előbb arra gondolt, az anyám az állítja, hogy a betörők nála vannak, ám később visszanyerte a hidegvérét, és feltárcsázta érdekünkben a rendőrséget. Miután a szomszéd visszavonult, az anyám olyasféle mozdulatot tett, mintha egy másik cipőt is át akart volna lódítani, nem azért, mintha még szükség lett volna rá, hanem, amint később kifejtette, kimondhatatlanul felizgatta a képzeletét az, hogy a cipőt az ablaküvegbe vágja. Még idejében közbeléptem.

A rendőrök elismerést érdemlő gyorsasággal kerültek elő. Egy csukott Ford dugig volt velük. Kettő motorbiciklin jött. Egy rabszállító kocsiban pedig legalább nyolcan szorongtak. Néhány riporter is akadt közöttük. Fénycsóvák cikáztak a falon, az udvarban, s végig a Bodwellékhez vezető járdán. — Nyissák ki! — bömbölte egy borízű hang. — A kapitányság emberei vagyunk!

Már a bejáratnál álltak. Le akartam menni, hogy beengedjem őket, de az anyám hallani sem akart róla. — Anyaszült meztelen vagy! — pirongatott. — S halára fázol!

Újra a derekam köré csavartam a törülközőt. Közben a zsaruk nekifeszítették vállukat a díszes, külső üvegajtónak és betörték. Hallottam, hogy hasad a fa, és hogy az előszoba padlójára hullik az üveg. Lámpáik fénye bevilágította a nappalit, nyugtalanul szökellt az ebédlőben, megvillant a folyosókon, végiglövellt az utcai lépcsőn, és utoljára elért a hátsó feljáróhoz is. Ahogy ott álltam törülközővel a derekamon, megpillantottak. Az egyik robosztus rendőr már rohant is felém.

— Ki vagy? — kiáltott rám.

— Itt lakom — szóltam vissza.

— Aztán mi a csuda van veled? — firtatta. — Rád jött a forróság talán?

Csakugyan hideg volt. A szobámba mentem, és nadrágba bújtam. Amikor kiléptem, az egyik zsaru a bordáim közé döfte a revolverét.

— Mit keresel itt? — kérdezett követelőzőn.

— Idevaló vagyok — válaszoltam.

Az ügyeletes tiszt jelentést tett az anyámnak. — Sehol semmi. Biztos megléptek — mondta. — És hogy néztek ki?

— Ketten vagy hárman lehettek — magyarázta az anyám. — Hangoskodtak, rohangáltak, és az ajtót vagdosták.

— Furcsa — bökte ki a rendőr. — Minden ajtót és ablakot annak rendje és módja szerint bereteszelve találtunk.

Hallottuk, mint kajtat lenn a többi rendőr. Mindenütt ott voltak a fogdmegek. Betörték az ajtókat, felszaggatták a fiókokat, és az ablakokat ki-be csapkodták. Tompa robajjal borultak a bútorok. Az emeleti folyosó félhomályából vagy fél tucat zsaru bukkant elő. Odafönn is mindent felborogattak. Az ágyakat elhuzigálták a faltól. Az akasztókról leszaggatták a ruhákat. A bőröndöket és ládákat letaszították a polcokról. Mindezenközben az egyikük ráakadt egy elnyűtt citerára. Roy kapta egy úszóbajnokságon.

— Idesüss, Joe! — szólt az egyik rendőr a másiknak, s hatalmas mancsával belecsapott a húrokba.

A Joe nevű zsaru megfogta és felfordította.

— Hát emmeg mi? — kérdezte tőlem.

— Egy ócska citera, azelőtt a tengerimalacunk aludt benne. — Ez igaz is volt. Kaptunk egyszer egy tengerimalacot, s el nem aludt volna másutt, csak a citerában. Bár ne említettem volna! Joe meg a másik zsaru megkövülten bámult rám. A citerát visszahelyezték a polcra.

— Sehol senki — ismételte a rendőr, aki az előbb az anyámmal tárgyalt. — Ez a kölök pedig — bökött a hüvelykujjával felém, miközben a többinek magyarázott — ádámancúgban volt, s az asszonyság, úgy látom, hisztóriás. — Mindnyájan bólogattak, de egy kukkot sem szóltak. Csak bámultak rám. És az így ránk szállt rövidke csöndben mindnyájan hallottuk, hogy valami reccsen a padláson. Nagyapám forgolódott az ágyában.

— Emmi? — horkant föl Joe. Még mielőtt közbeléphettem volna, már féltucat zsaru a padlásajtónál termett.

Mindjárt tudtam, hogy bajok lesznek, ha nagyapához csak úgy bejelentés nélkül berontanak. Második gyerekkorát élte, s elhitette magával, hogy Meade generális embereit Kőfal Jackson állandó támadása visszavonulásra, sőt szökésre késztette. Amikor a padlásra értem, már minden a feje tetején állt. Nagyapám nyilvánvalóan arra a megállapításra jutott, hogy a rendőrök megszöktek Meade seregéből, s most az ő padlásán keresnek menedéket. Hosszú gyapjúgatyában és flanell hálókabátban kipenderült az ágyból. A fején hálósipka volt, s dereka köré bőrkabátot kerített. A zsaruk egyből kitalálták, hogy a felindult aggastyán a házhoz tartozik, de nem jutott idejük a magyarázkodásra.

— Vissza, ti gyáva ebek! — bömbölte a nagyapám. — Vissza a csatamezőre, istenverte nyúlszívű csűrhe! — S úgy kupán teremtette a citerás altisztet, hogy hanyatt vágódott. A többiek visszavonulót fújtak, ám nem elég gyorsan. Nagyapám kikapta a citerás pisztolyát a tokból és elsütötte. Azt hittük, a dörrenés szétveti a gerendákat. A padlás megtelt füsttel. Az egyik zsaru káromkodott, s a vállához kapott. Nagy nehezen mindnyájan levergődtünk, az öregúrra rálakatoltuk az ajtót. Egypárszor még beledurrantott a sötétségbe, aztán nyugovóra tért.

— A nagyapám volt — magyaráztam lihegve Joe-nak. — Azt képzeli magukról, hogy katonaszökevények.

A zsaruknak eszük ágában sem volt eltűnni, mielőtt kézre nem kerítenek valakit. Az éjszaka vitathatatlan vereséget hozott a számukra. Látszott, hogy nem tetszik nekik az eset. Úgy érezhették, és szerintem teljes joggal, hogy valami hiba van a kréta körül. Szaglászni kezdtek megint. Egy mitugrász riporter odajött hozzám (mivel nem találtam közben egyebet, magamra öltöttem anyám egyik ingét) és érdeklődéssel vegyes gyanakvással tekintett reám.

— Voltaképpen mi is okozta a hékulát, pajtikám? — kérdezte.

Elhatároztam, hogy tiszta vizet öntök a pohárba, és így szóltam: — Kísértetek jártak. — Jó ideig úgy nézett rám, mint borjú az újkapura. Aztán odébbállt. A fogdmegek pedig vonultak utána. A zsaru, akit nagyapám eltrafált, a bekötött karját szorongatta, és kacskaringósakat mondott.

A citerás rendőr fogadkozott: — Megyek, aztán visszaveszem a pisztolyomat ettől a vén madárijesztőtől.

— Csak nem te! — vetette oda Joe. — Ember kellene ám ahhoz! — Én megígértem, hogy másnap beviszem a pisztolyt a kapitányságra.

— Mi történt azzal a rendőrrel? — kérdezte anyám, miután eltávóztak.

— Nagypapa meglőtte — válaszoltam.

— Miért? — firtatta tovább anyám.

— Mert katonaszökevénynek tartotta.

— Jó ég! — kiáltotta a mama. — Pedig olyan szép fiatal férfi volt!

Nagyapám másnap reggel üde volt, mint a harmatos rózsa, és a reggelinél minduntalan tréfálkozott. Először azt gondoltuk, hogy elfelejtette, mi történt. De nem. A harmadik csésze kávé után először Hermannra, aztán pedig rám tekintett.

— Osztán mi a csudát koslattak azok a zsandárok a ház körül az iccaka? — de nekünk nem jött egy hang sem a torkunkra.

Lőrincz Tibor fordítása

Forrás: 24 izgalmas novella. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1963.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s