Gyakran panaszolják, hogy mennyire búskomor vallás a buddhizmus, mert nagy hangsúlyt fektet a szenvedés és a nyomorúság felismerésére. A vallások rendszerint szépségről, dalokról, extázisról és boldogságról beszélnek. Buddha szerint az első lépés az, hogy az életet a maga valóságában tapasztaljuk. Ismerjük fel a szenvedés igazságát és a kielégületlenség valóságát. Nem tehetjük meg, hogy mindezt figyelmen kívül hagyva megkíséreljük az életnek csupán a sikeres, kellemes oldalát látni. Ha az ígéret földje, vagy egy kincses sziget után kutatunk, akkor törekvésünk csupán még több fájdalomhoz vezet. Nem juthatunk el ilyen mesebeli szigetekre. Ezzel a hozzáállással nem lehet elérni a megvilágosodást. Ezért minden egyes buddhista iskola egyetért abban, hogy először valós körülményeinkkel kell szembenéznünk. Nem kezdhetjük az utat álmodozással, mert ezzel csak a valóság elől próbálnánk elmenekülni. Az igazság az, hogy lehetetlen elmenekülni saját életünk elől.
Annak, aki a buddhizmussal akar foglalkozni, hajlandónak kell lennie arra, hogy a meditáció gyakorlata által szembenézzen a valósággal. A meditáció célja nem az, hogy extázist, lelki boldogságot vagy nyugalmat tapasztaljunk. De még az sem, hogy jobb emberekké próbáljunk válni. A meditáció során egyszerűen megteremtjük a szükséges teret ahhoz, hogy felfedjük és elengedjük neurotikus játékainkat, önámításunkat, rejtett félelmeinket és reményeinket. Ezt a teret pedig azzal az egyszerű módszerrel hozzuk létre, hogy nem csinálunk semmit. Valójában nagyon nehéz nem csinálni semmit. Kezdetben megpróbáljuk ezt megközelíteni, és a gyakorlásunk fokozatosan fejlődni fog. A meditáció útja az, hogy kiköpüljük, és gyakorlásunk során felhasználjuk a tudat neurózisait. Ahogyan a trágyát szétterítik a talajon, úgy használjuk fel mi is saját neurózisainkat tudatunk kertjének gazdagítására. (részlet)
Csögyam Trungpa
Forrás: Arany Hegy Alapítvány