Közzétette: 
Meglepően gyakori ez a cím, ez a szó a francia fotóművészek mostani kiállításán.
Miután filozófiai iskolát teremtett, a vulgár egzisztencializmus formájában egyenesen divattá vált : “Magány, magányosan, egyedül”. De milyen is ez a magány? És milyen is ez a magányos ember a földön?
Kétértelmű dolog az egyedüllét. Az imádkozó lélek éppúgy keresi, mint az éjszaka csendjében lopakodó tolvaj, s a cellájában térdeplő szent éppoly “magányos”, mint a páncélszekrény előtt görnyedő kasszafúró. Nagy művek és nagy gaztettek születtek a magányban. De amiről ezek a képek beszélnek, az inkább valami közbülső állapot.
A “modern” magányos a külső és belső élet közt húzódó “senki földjén” kallódó vándor. Nem formailag magányos, hanem töltésében. Talajtalan, gyökértelen – mondották rá a századfordulón. Ma egyszerűen magányosnak hívják.
Magányos az, aki lényegében elvesztette vagy megszüntette a világgal és saját, belső világával való kapcsolatát. A magányos ember a kapcsolatok örökös homoksivatagában él. Erről a tájról fest lenyűgöző képet Patrice de la Tour du Pin. Hatalmas pusztaságok nyúlnak a szívben – írja – az önszeretet vad napja alatt, s e kopár tájat egyedül a “vad angyalok csordái”, a testiség kísértetei látogatják.
A magány ezen a szinten már nem csupán szomorú, de veszélyes is, s a magányos ember közönye többé nem maradhat közömbös. Ez a fajta magány előbb-utóbb fölvonulási terepe lesz Tour du Pin vad angyalainak, a pusztulás és pusztítás erőinek.
Félelmetes állapot a magány. Jézus legelkeseredettebb szavait is ez váltja ki, az elhagyatottság. “Uram, Uram, mért hagytál el engem!” – ezzel a kiáltással élte át talán a legmélyebben az emberi természet fájdalmát és veszélyeit. Nem ismerte ugyan az unalom, a szomorúság elősivatagait, de átélte a magány legriasztóbb fájdalmát, s ő, aki minden szenvedést magára vett, ezt az egyet elviselhetetlennek találta. S valóban: a valódi magányban senki nem maradhat meg tartósan büntetlenül és bűntelenül.
Különös, hogy a krízis és a megoldás legtöbbször mennyire egybeesik, milyen szoros drámai kapcsolatot tart egymással. A kór és a gyógyítás szavai szinte azonosak. Magányosak lettünk – mert nem tudunk magányosak lenni. Mit jelent ez? Jelenti azt, hogy az ember, ki a külsőségeket, a kinti ingereket hajszolta, eltompult, s elvesztette belső fogékonyságát, hallását a csendre, képességét az elmélyülésre. Elfelejtett befele fordulni. S ezzel egyidejűleg vesztette el másik képességét is, nyitottságát a világ, a többi ember felé. A magányos ember fordítottja a szent: tökéletes befelefordultságával az Isten és tökéletes nyitottságával az emberek felé. Rajta keresztül a Szentlélek szabadon fújdogál a világba. Az Istennel élő ember épp ezért egyedül formailag válhat magányossá. S ez nem számít. Ahogy az alkotó ember magánya is csak formai magány, de tartalmában épp az ellenkezője, az imádkozó embernek is a magányos fa lehetne a. jelképe, ahogy gyökereivel a földben áll, s levelével ki-belélegzi a világot. Divatszó lett a magány, s ez mindenesetre jelzi, hol kell a ma keresztényének vigyáznia, miből kell korszerű vizsgát tennie?
Magányból. Abból, hogy magányában hogyan tud minél mélyebb, minél élőbb és állandóbb kapcsolatot teremteni Istennel. Magányból kell vizsgáznia és az emberek, a világ felé való nyitottságból, mely lényegében a “jó magányosság” ellenpróbája, ikertestvére.
A magány Istene a nyitott szívek jutalma.
Új Ember, 1962. május 6.
Lighthouse 