Mi a becsület?

Közzétette:


Mostanában nagyon gyakran használtuk a “becsületes” jelzőt. Különösen a választások ideje alatt. Bizony sokszor szóba került: Ki a becsületes? És ki nem a becsületaz? Régebben ez a kaszinói meghatározás alig-alig fordult elő hétköznapi szóhasználatunkban. A boltos nem csap be bennünket, a szomszéd nem fenyeget, az utcaseprő köszön, ezek jó emberek, becsületesek. Az egész világ.

Emlékszem, egyszer nagy tűz volt mifelénk gyermekkoromban. Egy szegény ember háza égett porig. Önerőből nem tudta volna soha felépíteni, pedig csak egy kis kunyhó volt. Épült helyette egy szép nagy parasztház. A szomszédok, ismerősök, jóindulatú emberek segítségével. Amikor a károsultnak átadták, minden különösebb beszéd nélkül, nagyapa azt mondta: “Ez becsületes dolog volt!…”

Tűnődtem gyakran, hogy mi rejlik mögötte? Szeretet, összefogás, jóakarat, segítő szándék? Egy nép becsülete? Önbecsülése? Valami csodálatos fluidumot csak együtt, közösen érez az ember. Lehet egyedül is becsületesnek lenni?

Jártam esztelenül a világot, és nem jöttem rá. Aztán volt idő, amikor nem is érdekelt. Csak most rágódok rajta, hogy ismét előkerült, napfényre dobta a torzsalkodás, az indulat. Mi is van a szó mögött?

Életem során többször is elhatároztam, hogy majd megkérdezem egyszer a nagyapát, mert ő mindent tudott, mindenre felelt. Aztán egy váratlan napon meghalt. Csak másnap értem haza, hogy búcsút vegyek tőle, a “legigazabb embertől, akit valaha ismertem”.

Mindig enyhe borzadállyal léptem az úgynevezett tiszta szobába. Ősidők óta ott terítették ki a halottakat. Birsalmaillatú szoba. A nagymama rojtos kendőivel. Ahol lakodalmakat tartottak és halottakat sirattak el.

Apám egyedül ült a gyertyafényben a nagyapa ravatalánál a tiszta szobában. Mellé ültem szótlanul. Imádkoznom kellett volna, de nem tudtam. A Miatyánk szövege se jutott eszembe. A nagy Semmiben lebegtem testetlenül, könnyedén, akárha pára lennék. Honnan is jöttem haza a végső búcsúra? Valahol Oslo körül jártam, fjordokban gyönyörködve, most meg itt ülök egy poros bácskai falusi ház tiszta szobájában nagyapa ravatala mellett. Két gyertya ég a fejénél. És az asztalon a Bibliája. Amit utolsó pillanatig forgatott, olvasgatott.

Vajon mit olvashatott? János jelenéseit? Mózes könyvét, Choreb hegyéről valamit vagy József eladásáról? Lukács evangéliumát? Mindegy, ilyenkor már teljesen mindegy. Égtek a gyertyák, azt hiszem apám sírt. Ritkán láttam sírni az életben, erős ember volt, de ez megrendítette. Némán mozgott a válla. Eltakarta az arcát, mintha szégyellné. Megrázó élmény volt számomra. Apám sírt. Akit a legerősebb embernek ismertem az életben. Sírt.

“Búcsúzz el tőle, téged nagyon szeretett” – mondta később.

“Valamit mindig szerettem volna megkérdezni tőle” – mondtam akkor könnyes szemmel. “Elkéstem”.

“Az ember sohasem késik el semmiről!” – szólt bölcsen. S megkérdezte: “Mi volt az? Mit akartál tudni?”

“Hogy mondaná el nékem, mi is a becsület” – szóltam csendesen a koporsója mellett. “Most már honnan tudom meg? Ki mondja meg nékem?”

Apám ekkor a nagy csendben rám nézett, és azt mondta elcsukló könnyes hangon: “Én… Mert ő nekem mindent megmondott az életben. Ezt is…”

Ekkor felállt, megfogta a kezem és odavezetett a koporsó mellé. “Azt akarod tudni, mi a becsület? Egyszer gyermekkoromban én is megkérdeztem tőle, kint a határban, a nagy akácfa alatt. Azt mondta, hogy ezt csak önmagától kérdezheti meg az ember. Aki szembe tud nézni önmagával.”

“Istenem – kapaszkodom most a múltba. – Én eddig elfelejtettem ezt megkérdezni!…”

Illés Sándor – Új Ember

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s