Francesco Petrarca – idézetek

1304 Július 20. (705 éve történt)
Megszületett Francesco Petrarca, olasz költő, Dante barátja.

Itáliai költő, esszéíró, filológus.

A világköltészet egyik legnagyobb alakja. A humanizmus kezdeményezője. Rómában költővé koszorúzzák latin nyelvű eposza (Afrika, 1341) megjelenése után. A petrarcai életmű halhatatlan része az 1342-47 között írt, szonettekből, canzonékből, balladákból, madrigálokból álló Canzoniere (’Daloskönyv’). A Laurához írt versek között szétszórva láthatjuk politikai költeményeit, aminek ostorozó hangja leginkább az Avignoni szonettekben érezhető. Politikai lírájának csúcsa, az Itáliám… kezdetű canzonéja. A Daloskönyv főként lelki önéletrajz, az elvont szerelmet ő földivé alakította, a soha nem érintett nőt a poézis tárgyává tette.

Francesco Petrarca (1304-1374)

Daloskönyv (1350)
Canzoniere (1350)

Magamban, lassan, gondolkodva járom
az elhagyott, a puszta, néma tájat,
s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,
hol a homokban emberé a lábnyom.
(1-4. sor)
(Ford.: Szabolcsi Éva)

Solo e pensoso i piu deserti campi
vo mesurando a passi tardi e lenti,
e gli occhi porto per fuggire intenti
ove vestigio uman la rena stampi.
(1-4. sor)

CXXVIII. Itáliám, kár rádolvasni, gyarló
CXXVIII. Italia mia

Avagy nem itt tanultam volna járni?
Nem itt volt tán a fészkem is? Vajon
másutt tápláltak volna drága tejjel?
Hazám nem ez tán, melyben én vakon
megbízom, édes anyaföld, ki várni,
rám várni őrzöd szülém porát(…)
(6. vsz.)
(Ford.: Rónai Mihály András)

Non e questo ‘l terren ch’i’ toccai pria?
non e questo il mio nido
ove nudrito fui si dolcemente?
non e questa la patria in ch’io mi fido,
madre benigna e pia,

che copre l’un e l’altro mio parente?
(6. vsz.)

CCIX. Az édes dombokon én ott maradtam
CCIX. I dolci colli

Az édes dombokon én ott maradtam,
nem hagytam el testi távozásban,
előttem lengnek; s egyre nyomja vállam
a drága súly, amely Ámor miatt van.

Csodálkozom magamon önmagamban,
hogy nem dobtam el a távolodásban
szép jármomat, bár levetni kívántam,
tart, mennél óbban, annál szorosabban.

És mint a szarvas, nyíltól sebesülten,
a mérgezett vesszővel az oldalában
fut, s jobban szenved, ha fut hevesebben,

én is balról nyílvesszővel találtan
emésztődöm – habár részben gyönyörben -,
kíntól hullok, s lankadok a futásban.
(Ford.: Weöres Sándor)

I dolci colli ov’io lasciai me stesso,

partendo, onde partir gia mai non posso,
mi vanno innanzi; et emmi ogni or a dosso
quel caro peso, ch’Amor m’ha commesso.

Meco di me mi meraviglio spesso,

ch’i’ pur vo sempre, e non son ancor mosso
dal bel giogo piu volte indarno scosso,
ma com’ piu me n’allungo, e piu m’appresso.

E qual cervo ferito di saetta,

col ferro avelenato dentr’al fianco,
fugge, e piu duolsi quanto piu s’affretta,

tal io, con quello stral dal lato manco,

che mi consuma, e parte mi diletta,
di duol mi struggo, e di fuggir mi stanco.